Random Horrible Histories (és Oscar Wilde és Garfield) képekkel illusztrálva, mert megtehetem – még akkor is, ha fogalmatok sincs róla, mi az

Napozóidőben mit tehet az ember lánya, ha meg van fázva? Egy lehetőség az, hogy szellemes, belső rímmel ellátott felütést próbál kanyarítani a Wordbe, egy leendő blogposzt (?) elejére.

Mert a helyzet, feleim, valóban az, hogy itt a háváj-dizsi-napfény, engem viszont visszatart a bikiniben egy plédre való kifekvéstől az orrfújásra és hangos köhögésre irányuló kényszer, hogy a világfájdalmas rekedtségemet már ne is említsem. De egyébként is, olyan idő van, hogy olvasni meg írni kell, míg még tart a hosszú hétvége, míg még jó az idő, míg még nem rohad le a tíz ujjam, satöbbi.

A poszt, szokás szerint, nem lesz túl személyes az atéri keserves tapasztalataim miatt (hmm, valamelyik szomszédban úgy érzem, bográcsoznak… legalábbis remélem, mert ha nem, az azt jelenti, hogy a hajamból áradó füstszag ilyen erős), úgyhogy még én magam sem tudom, mi sül majd ki eme heveny pötyögtetésből. Az is lehet, hogy semmi (volt már arra is példa), és publikálatlanul hever majd a merevlemezen időtlen időkig. De azért hátha nem.

A szociális életemnél már csak a tanulmányi eredményeim a kiábrándítóbbak (szerencsés kombó). Előbbiben úgy érzem, hogy éppen amikor végre nekem is sikerül feljebb lépnem egy szinttel, a többiek azonnal búcsút intenek, és azonnal továbbállnak (pech), ez pedig rátesz egy jó nagy lapáttal az általános elhanyagoltság érzetemre (veled is előfordult már, hogy úgy érezted, mindenki magasról leszarja nemhogy a véleményedet, de lassan magát a létezésedet is?) összességében kreálva egy tea és pirítós mellett kellemes kisebbségi komplexust. Időnként mondjuk eltöprengek, hogy miért döngetem mindenáron olyan házak kapuit, amelyekről tudom, hogy recsegnek-ropognak az alapjaik, de ez már megint csak az én hülyeségem.

Emellett az Educatio 2011/2012 sem úgy sült el, ahogy az optimális lenne, bár tagadhatatlan, hogy ebben a saját érdektelenségem és az energiáim teljes átcsoportosítása a ludas. A földrajzérettségire gondolva például lelki szemeim előtt az első megjelenő dolog egy guillotine, hívogatóan éles pengével, arra várva, hogy üde eperpirosra varázsolja a fehér matrózblúzomat (if you know what I mean). Nem mintha bármilyen egyéb szekcióban fényesebb lenne a helyzet, bár a pontos jegyeimet nem tudom felidézni, az érzés, hogy sík hülye vagyok épp elég ahhoz, hogy letörjön. (Persze a tanárok állandósult lekicsinylő megjegyzései is kellemes bukét adnak az amúgy is pazar hétköznapjaimnak. Vagy csak én vagyok túlérzékeny? Minden bizonnyal, és sérült egóknak nincs is közük az ügyhöz – az ő részükről legalábbis.)

Még mindig nem sikerült átrágnom magamat a jó öreg Oscar összes művein

A jó hír viszont, hogy idő közben dolgozó ember lettem… nos, fogjuk rá. Persze A Hónap Sztahanovistája cím megszerzésére még mindig csak távoli (rém)álom, de azért elégedettséggel tölt el a tudat, hogy van egy kis szakmai gyakorlat a zsebemben, ami rámehet a CV-mre, még akkor is, ha  ingyé’ csinálom. Tudniillik twitteres kalandozásim során összeakadtam már jónéhány féle-fajta szerzettel, s ezek közül az egyik valamilyen fatális véletlen következtében a Hungarianfootball.com magyar származású, ámbár Angolhonban született és elő szerkesztője volt (és még most is az). Az illetővel el-elbeszélgettünk mindenféle témában (ismerkedésünk apropója egyébként egy – számomra – felháborító cikk volt valamelyik budapesti kormányellenes tüntetéssel kapcsolatban a Guardian nevezetű angol baloldali lapban. Már csak azért is felhúzott, mert egyébként szeretem a Guardiant, és nagy érvágásként éltem meg, hogy milyen pitiáner, eszetlen módon terjesztette tovább a nyugat-európai hisztériapropagandát Magyarországról. Úgy értem, én se vagyok éppen a kormány nagy rajongója, sőt, egyre több téren húzzák ki a gyufát nálam is, de az ilyen gerinctelen lejáratókampányoknak akkor is ellene vagyok, ha maga az ördög ellen irányulnak, mert szégyennek tartom, hogy a média feladata az informálás helyett a manipuláció lett – és az ebben az új szerepkörben való tetszelgése kb. annyira undorító, mintha Hitlert látnám emberekből készült motorosszerkóban. Lehet, hogy ez a téma, úgymint „A média szerepkörének megváltozása napjainkra” is megérne egy saját okoskodást ezerpárszáz szóban, de semmiképp sem most, szóval egyelőre erről ennyit.)

Őőő, hol is tartottam? Ja, igen, szóval a lényeg az, hogy Twitteren haverkodtunk a szerkesztő úrral nagyban, amikor is előállt a kérdéssel, hogy nem ismerek-é egy Magyarországon élő media student-öt, aki lenne olyan jó és írna az oldalukra heti összefoglalókat a magyar foci olyan eseményeiről, amire nekik nincs rálátásuk. Nekem persze minden van a tarsolyomban, szóval gyorsan előkaptam Roland barátomat, akivel megegyeztünk, hogy vállalja a melót, én meg fordítom az írásait, és akkor mindenki boldog lesz. És valóban, mindenki boldog, eddig két írásunk jelent meg az oldalon: az első igazából még csak szárnypróbálgatás volt, az ezerszavas összefoglalóból alig került fel valami, az is meglehetősen hibásan, de hát ajándék lónak nem nézem a fogát. A második, tegnap készen lett (az én hibám, a héten hol osztályozóvizsga, hol késő esti színház, hol a nátha miatt haldokoltam) cikk már kilométerekkel jobb, részben azért, mert megmaradt mind az ezerhétszáz szava, részben azért, mert most már jobban vágom a szakzsargont, mint az elején. Az, mondjuk, nem segít, hogy a Bill Gates áldotta magyar Microsodt Word rendszeresen önállósítja magát és átjavít teljesen értelmes és helyes angol szavakat magyarul és angolul is értelmetlenekké. A kedvencem a „boys in” átalalítása „boy sin”-né, amitől (mint azt Twitteren is írtam) hirtelen el kellett töprengenem, hogy nem a katolikus egyház bevonásával fejlesztették-e a szoftvert annak idején…

Mindegy, semmi sem tökéletes. Azért amikor sikerül kizárni bizonyos tényezőket, márpedig keményen dolgozom, hogy kizárjam őket, úgy érzem, jól vagyok. Van esélyem az életben maradásra. Vagy ha nincs, gyorsan áthívjuk David Attenborough-t, hogy csináljon rólam mint veszélyeztetett állatfajról egy kétórás természetfilmet, aztán legalább abból jön be pár font. A BBC4-on úgyis minden szart leadnak.

Remélem, ez a vacak nincs tele elgépelésekkel, mert én az életben át nem olvasom, az fix.

"I was the king loved by everyone; my song is done. Party anyone?"

Körülbelül egy óráig kutattam, mire sikerült olyan verziót találni, ami nem jogvédett és be lehet illeszteni... Szóval értékeljétek

"Miért, miért, miért, ó, mondd, miért nem vala időm blogzani?" - tette fel a költői kérdést hősnőnk, majd megvakarta a füle tövét.

Az egyik legfőbb oka annak, hogy alkalomadtán azt találhatom esetleg mondani, hogy "nem szeretek iskolába járni" az a krónikus idő- és energiaelszívás, ami ezzel a tevékenységgel jár végez. Energiából több félét is követel -- nem elég, hogy fáradttá tesz, de a kreativitás utolsó cseppjeit is kipasszírozza az emberből. Nem csoda, hogy a 9 to 5 office workerek lassan definíció szerint depressziósak: amikor egy-egy nagyon hosszú nap után hazaesek, már azért is képes vagyok sírógörcsöt kapni, ha a karkötőm beleakad a kabátom ujjába. Őszintén remélem, hogy nem leszek (sokszor és/vagy sokáig) rákényszerítve valami lélekölő irodai munkára életem során, mert egészen biztosan szarul végezném és még tönkre is tenném magamat közben. (De ne szaladjunk ennyire előre.)

Szóval négy napos szünet. Elsőre soknak hangzik, az ember már érzi a bizsergést a gerince táján a végeláthatatlan pihenés gondolatára. Aztán -- ha a szóban forgó ember éppenséggel én vagyok -- rápillant a balján terpeszkedő könyvkupac előtt nyugvó to do listjére, és azonnal új érzi, mintha jól fejbebaszta volna valaki egy nagyon tompa és nagyon nehéz tárggyal. Sóhaj. Vannak ugyan jó kis tételek, mint pl. megnézni a Monty Python's Personal Bestet (aminek már négyhatodával készen vagyok) és egyéb elfekvő, hánykolódó filmipari produktumokat. És persze újakat letö beszerezni, such as Eddie Izzard és Michael McIntyre stand-upokat, a Freash Meatet, az ezer éve dédelgetett skinsnézési terveimről nem is beszélve. Plusz ott a Peep Show. Charlie Brooker zombis filmjével egyetemben. Mindegy, befogom, mert ez a lista eléggé végtelen. Eléggé.

A könyvlistámat mind jobban járunk, ha meg sem említem.

Ezek az élvezeti cikkek, elméletben viszont prioritást élvez az iskola. A változatosság kedvéért még mindig. Juhú, szétvet a boldogság, ha csak rágondolok. (Vigyázat, bele ne fulladjatok ebbe gomolygó szarkazmusfelhőbe!)

Aki ismer, tudja egyébként, hogy alapvetően nagyon is pro-tudás és -ismeretszerzés vagyok, illetve inkább nagyon-nagyon anti-butaság. Márpedig -- tudományosan bizonyított* tények következnek! -- a tanulást az esetek nagy százalékában az ostobaság hatásos ellenszerének tartják. Ez persze így, à la natúr, hülyeség, mind tudjuk, hogy adatok és információk bemagolásától nem alakul ki intelligencia (max. tájékozottság) és vice versa, azaz IQ ügyileg könnyen lehet, hogy totál rendben vagy még akkor is, ha bele se csipáztál egy tankönyvbe sem az oktatási rendszerben eltöltött nyomorúságos/tűrhető (harmadik kategória nincs) x éved alatt. Nem is ez a jelenség a bajom, inkább az, hogy az intelligencia -- hangozzék bármilyen furcsán -- igenis tanulható. Lenne. Az egyetlen szükséges összetevő az ún. "érdeklődés" (tudom, ez ma már ómagyarnak számít, iskolai berkekben legalábbis tuti, de azért próbáljatok meg követni), amelynek felkeltése jóformán az egyetlen téma, amire nagy ívben szarva vitatják meg az oktatás ügyes-bajos dolgait. (Egyetemen persze máshogy van egy kicsit, szóval maradjunk az én dedós szintemen.)

Ajánlom mindenki figyelmébe, hogy 0:56-nál Flogging Molly-s póló van a Rumjacks énekesén. Aztán ha ezen kiörömködtük magunkat, 1:14-nél meg egy Dropkick Murphy-set láthatunk. Meg kell őket zabálni :)

Elvégre én sem úgy születtem, hogy a véremben lett volna az Iván Iljics halálának élvezete. Hosszú út vezetett ide a Merengőtől.

Kissé eltértem a tárgytól -- a gondolatmenetem lényege az lett volna, hogy én tényleg szeretek tanulni, tudni egyenesen imádok, de azért néha kínszenvedés nekiülni. Van néhány töriesszém, ami nem vészes, ha egyszer belekezdek, írja magát (mostanában nagyon megszerettem a történelmet, ki érti ezt?), a föciérettségire való készülést, tételkiírogatást és vaktérképezést viszont egy porcikám sem kívánja sem most, sem később. Számomra is nagy rejtély, hogy miért képtelen az agyam befogadni, de hát ez van. Szívás lesz májusban.

Azon a bizonyos to do listán, amiről most szemezgetek van még egy kis házimunka, egy kis fordítás, ez meg az -- jelen felület szempontjából viszont a legfontosabb egyértelműen a "blog" vázlatpont. Két téma van jelenleg felírva: egy zenei (a bazi nagy Flogging Molly, Mumford & Sons, The Rumjacks és Dropkick Murphys mustra), a másik pedig egyszerűen a "feminizmus" szó. Amolyan tények és tévhitek, ki, mit, miért, mikor és hogyan poszt lesz, ha lesz rá időm egyszer. Merthogy ez egy nagy lélegzetvételt és research sessiont igénylő munkának ígérkezik, ha jól akarom csinálni. (Márpedig szart nem adok ki a kezem közül.)

A kreatív írásról, bár az is van a listán, valószínűleg egyelőre le kell mondanom. Amíg nem vagyok teljesen kipihent és relaxált úgy sem megy, az esszékkel és novellaelemzésekkel pedig úgy érzem (remélem), valamilyen szinten formában tartom magam.

Fingers crossed.

Utóirat: Jesszus, YouTube-on kalandozva rájöttem, hogy az utóbbi számot rengetegen coverelték már a rumjackek előtt. De egészen kurva sokan. Tényleg rá fogok szokni az egyre folkosabb zenére, a vége az lesz, hogy kelta népdalokkal lesz tele a lejátszó. De van itt Margaret Thatcher anyázás is, amin már vagy öt perce megállás nélkül röhögök. :D





__________________________
*Vagy nem.

Avagy a nagy 2012-es Sherlock Holmes dömping - part I

2009-ben Guy Ritchie filmjével a Sherlock Holmes név hirtelen ismét nagyon menő lett - nem mintha bárki is elfelejtette volna, kihez kötődik az "Elementary, my dear Watson", a deerstalker (vadászsapka), a pipa vagy éppenséggel a kokain (amit azért a modern alkotásokban kegyesen el-elfelejtettek kihangsúlyozni). A név az ezernyolcszázas évek végén örökre beleivódott a köztudatba, ám a körülötte kialakult mánia csak akkor éledt újjá, amikor Robert Downey Jr. és Jude Law először beszambáztak a mozik vetítővásznára.

Igen, attól tartok ez egy kettő vagy három részes Sherlock Holmes 2 - Árnyjáték, Sherlock 2. évad és Sherlock Holmes nevében (majd az is kiderül, hogy utóbbi micsoda) eszmefuttatás-beszámoló-kritika első felvonása lesz. Koránt sem spoilermentes formában, úgyhogy tényleg nem ajánlott azoknak, akik még nem látták őket és rossz néven vennék, ha lelőném a poént.

Az Árnyjáték (Sherlock Holmes - A Game of Shadows) egy olyan film, amit már három éve vártam, nyilván kb. attól a pillanatból kezdve, hogy kiléptem a moziból az első film végeztével. Guy Ritchie persze mindig kapja, hogy mennyire könyvhűtlen, karakterhűtlen, "akcióhőst csinál Sherlock Holmesból [...] állandóan verekednek [...] túl kevés a dedukció [...] túl vagányak a szereplők [...] Holmes nem is volt szerelmes Irene Adlerbe" bla-bla-bla. Igen. Ez így van. Azt viszont soha senki nem állította a készítők közül akár egy pillanatra is, hogy Conan Doyle-hoz hű adaptáció készül, nem pedig egy kick-ass action movie. Könyörgöm, Holmest egy amerikai játssza, úgyhogy őszintén nem értem, miről beszélünk.

Ha már a témánál vagyunk - Robert Downey Jr.-t imádom. Szimpatikus ember, esztétikus látvány (khm-khm), remek, tehetséges színész és a Ritchie-féle Holmeshoz tökéletes feje-haja van (ezt nem tudom, miért érzem úgy, hogy külön meg kell említenem, mindenesetre - valami elképesztően passzol számomra az a hajszerkezet). De egyszerűen nem tudom túltenni magam azon, hogy képtelen elfogatható angol akcentust produkálni. Tessék, kimondtam, flancos-francos szőrszálhasogató vagyok, tudom, de borzasztóan irritál. Persze a magyar szinkron meg még jobban, szóval nincs mit tenni ellene.

A színészgárda egyébként (ettől az apró, ámbár állandóan fennálló incidenstől eltekintve) minőségi volt, mint ahogyan arra számítani lehetett, és szerintem valamennyire el is vártuk. Vagy legalábbis én elvártam. Jude Law még úgy is képes vonzó lenni, hogy a világ legunattraktívabb kalapjait, sáljait és bajuszait viseli. Komolyan mondom, ha az az arcszőrzet csak egy tízezrednyivel rondább lenne, betiltanák. De ő persze megoldja, mert hát ő Jude Law. És a tweedzakókkal azért igyekeznek kompenzálni az öltöztetők.

A legjobban várt rész egyértelműen Stephen Fry alakítása volt Mycroft Holmesként, amit még tavaly(előtt?) Twitteren megtudva majd' kibújtam a bőrömből. (Igen, tisztában vagyok vele, hogy meglehetősen Fry-centrikussá vált a blogom és szégyentelenül nagy az örömöm, amikor eme tény csak úgy random eszembe jut.) Aztán - már 2011 végén - majdnem hátra estem a széken, amikor ilyen Tweeteket láttam a @stephenfry felhasználó neve alatt, hogy "I apologise for my nude scene". Ez a helyzet egyike azoknak, amikor ha az ember azt mondja WTF, akkor komolyan úgy is érti, hogy what the actual fuck has just happened?! Mint Fry-ismerő, -olvasó, -jal álmodó (true story, bro, a keresztapám vagy mi a picsapacskerem volt) ezt meglehetősen összeegyeztethetetlennek találtam a színész/író/stb. személyiségével még a media persona ≠ real person feltétel számbavételével együtt is. Segáz, az érdeklődés fokozódik.

Maga a film végül vegyes szájízt hagyott maga után. Ha nem is azonnal - a moziból kilépve még meglehetősen jónak találtam egy két kisebb dologtól eltekintve -, de gondolkodva, kritikaírási okok miatt újranézve itt-ott megjelent néhány zavaró körülmény. (Lett hat oldalnyi jegyzetem, brace yourselves.)

Észrevételeim voltaképpen három nagy csoportba sorolhatók: vicces dolgok, slash és a többségében negatív kritika (vagy inkább szőrszálhasogatás?). Mert voltak egyértelműen poénból odarakott dolgok: Holmes nőnek öltözve, pónin ügetve a többiek után az erdőben vagy a legvégén amikor hirtelen "megmozdul a fotel". Ezeken mind jót mosolyogtunk (utóbbi mondjuk először a frászt hozta ránk), de talán még a szándékosan vicces jeleneteknél is több szándékosan "túl a barátságon"-os momentum volt, aminek nem tudom biztosan, hogy örülök-e. Az tény, hogy a céljukat elérték, nevezetesen: biztosra veszem, hogy több tucat fangirl-fej robbant szét a mozikban világszerte, ha máshol nem is, a vonatos "lie down with me, Watson" vagy a bálban való táncolásuk során, hogy csak a két nagyon szembetűnőt említsem. Nekem, mint az nyílt titok, semmi bajom az ilyesmivel, sőt kimondottan szeretem, ha húzzák előttem a mézes madzagot... diszkréten. Ez talán egy picit már túlzás volt.

Ezzel pedig elérkeztünk a kevésbé kellemes részhez: voltak ugyanis dolgok, amiket nem tudtam lenyelni. Kezdetnek Irene Adler rövidtávú kinyírása. Rachel McAdams nem tudott tovább forgatni? Unikornisok potyogtak az égből, melyeknek szőrére szerencsétlen módon allergiás a színésznő? Fel nem foghatom, hogy Irene-nek miért kellett, hogy ilyen gyorsan és - ami még fájóbb - banálisan távoznia. Az írók, úgy tűnik, csúnyán ledegradálták a képességeit, ami több okból is fáj. Részben azért, mert szerettem a karaktert és nem bántam, hogy romantische sztori lett egy kicsit a Holmesszal való kapcsolata (bár, mint tudjuk, az eredetiben ilyesmiről szó sem volt), másrészt pedig azért, mert ez azt tükrözi, hogy teljesen félreértelmezték a nő jelentőségét Holmes életében - szerelmi szál ide vagy oda. Irene Adler volt A Nő. Nem azért, mert vonzódtak egymáshoz vagy bármi hasonló, hanem azért, mert túljárt Holmes eszén. Azzal már rég megbarátkoztam, hogy ebben az adaptációban talpraesett, de kevésbé intelligens lett, az a béka viszont, ahogyan Moriarty egy legyintéssel kivégzi már az első tíz percben, már lenyelhetetlennek bizonyult. Végig vártam, hogy kiderüljön, valahogy megszökött és él, csak elmenekült vagy mit tudom én, de hiába... És emiatt még mindig neheztelek egy kicsit az alkotókra és valószínűleg zsörtölődni fogok, ha lesz harmadik rész, amiben nem jön vissza a karakter.

Maradva Adler halálánál, más szempontból is kilógott a lóláb. Ez a verziójú Holmes ugyanis - nem úgy, mint az eredeti vagy a Cumberbatch-féle - meglehetősen emberire sikerült, ami nem baj. Viszont ha egyszer kialakítunk valamilyen személyiséget, akkor ahhoz legyünk szívesek tartani magunkat. Holmes reakciója Adler halálára, az előbb kifejtetteket alapul véve, meglehetősen... semmilyen volt. Amolyan "hm, meghalt, kár érte" és ennyi. Ha valóban "randizgattak" meg mittudomén, akkor legalább egy bosszúfogadalom vagy egy kicsit nagyobb megroggyanás illendő lett volna. Hangsúlyozom, ezen Holmes személyiségének megfelelően.

Ahogyan pörög a film, hamar jön ám a második sokk, ami számomra szintén emészthetetlen: megjön Mycroft (magyarhangja Tahi Tóth László, akit eléggé tisztelek ahhoz, hogy nekem essen rosszul kritizálni... de ez most nekem nagyon nem tetszett) és szabályosan lepacsiznak kedves öccsével, miközben SHERLYNEK ÉS MYKIE-NAK SZÓLÍTJÁK EGYMÁST. Az egy dolog, hogy 100%-os könyvhűséget nem várunk el, de ez... Ezen megrökönyödtem. Azon felül - csak hogy kritizáljam már életemben először egy kicsit a nagy Stephen Fryt is - Mycroft tényleg nem Mycroft, hanem Frycroft lett. Vagyis: túl fryos és túl kevésbé mycroftos viselkedésében és beszédstílusában is. De lehet, hogy csak én nem tudok elvonatkoztatni. (A meztelenkedése abszolút értelmetlen volt, mindössze egy újabb "ezt soha-soha nem akartam látni" pillanat az életemben.)

Sajnos még mindig nem értem a végére (bear with, már nincs sok hátra!). Következő áldozatom az újonnan bemutatott karakter, Madame Simza, alias a-cigánylány-aki-keresi-René-névre-hallgató-bátyját. A kukacoskodás előtt had fejezzem ki, mennyire megvagyok elégedve a castingosok munkájával, ugyanis a színésznő, Noomi Rapace, nevére rákeresve kiderült, hogy egy spanyol származású svéd-izlandi, szóval meglehetősen kalandos háttere van. De ami a legfontosabb: új. Amit becsülök, mert nem mindenki hajlandó a vérfrissítésre, ha nagy hollywoodi pénzek forognak kockán. (Még akkor is, ha tudjuk, hogy a hölgy színésznői képességeivel kapcsolatban nem volt zsákbamacska, ugyanis A tetovált lányban mégiscsak bizonyított.)

A profi játék sem menthette meg Simza karakterét attól, hogy érdektelenné váljon. Talán túlzás lenne azt mondani, hogy semmilyen, de tekintve azt, hogy Adler pótlására jött (mert igazából erről van szó), hiányzik belőle az előbbi minden dinamikája és képessége arra, hogy lekössön. Szépnek szép nő, de a jó sminkest meg fodrászt még egy akciódúsabb filmben sem árt megtámogatni némi tartalommal. Körülbelül René halálakor láttam egyedül olyan intenzitással reagálni valamire, ahogyan egy kétórás mozifilm főszereplőjének illik.

On a funnier note, azt képtelen vagyok nem megjegyezni, hogy egy izlandi színésznőnek, aki francia cigánylányt játszik, angolosabb volt a kiejtése, mint magának Sherlock Holmesnak. Ezen jót röhögtem magamban. :)

Innentől kezdve már csak apróbb eszmefuttatásaim maradtak: hogy nem vette észre Moriarty, hogy elcsórták a naplóját, amibe minden egyes ügyletét nyilvántartja? De ha már itt tartunk, hogy lehet olyan amatőr pont ő, hogy egyáltalán van ilyen naplója? Jó volt, hogy bár ártatlan kis galambetető strébernek tüntették fel, kimutatta a foga fehérjét és azzal a horoggal szépen megkínozta Holmest - teljesen olyasmi, amit James Moriarty (élvezettel - ami nagyon nem mutatkozott meg, nyilván féltek nagyon durva pszichopatát a képernyőre tenni a mainstream közönségnek) megtenne. A film elején túl sok volt a bunyó és kevés a dedukció, de volt olyan is, hogy épp ellenkezőleg. Mary szép menyasszony volt, meg úgy összességében kellemesen badass és okos, ami nagyon tetszett. Vicces és nagyon in character volt, amikor Sherlock kilökte a vonatból. Voltak Conan Doyle utalások is, pl. a "Come at once if convenient. If inconvenient, come all the same.", ami elmaradhatatlan tartozéka minden feldolgozásnak.

Kinematográfiailag persze hozták az elvárt színvonalat, bár nagyon rákaptak a szuperlassításra, mint pl. az erdőben futkorászáskor, amikor a türelmetlenebbje már az óráját nézte, hogy hány év telt el vajon azóta, hogy megtették az előző két lépést. Szerintem, bár szép volt, egy kicsit taccsra vágta a dinamikát, úgyhogy nem biztos, hogy én benne hagytam volna. De hát ők tudják.

A svájci bálos jelenet kapcsán kicsit csodálkoztam, hogy egy szegénytelepről származó lány hogy tudott úgy viselkedni egy ilyen bálon, hogy senki nem vette észre, hogy nem egészen abba a társadalmi rétegbe tartozik... Mondjuk ezek az európai vezetők amúgy is eléggé bambák lehettek, ugyanis egyetlen szem se rebbent akkor se, amikor Holmes felkérte Watsont keringőzni. Végül is a XIX. században a legfontosabb politikai összejöveteleken az ilyesmi biztosan bevett dolog volt. Biztosan.

Azt, hogy Holmes miért rántotta magával Moriartyt a vízesésbe, szépen megmagyarázták, Watson hirtelen megjelenése viszont számomra érezhetően erőltetett volt csupán "a drámai hatás kedvéért".  A legvégén Holmes vagy nagyon korán kezdte el felfedni magát (nem értem mondjuk, miért ilyen körülményesen) vagy megnyirbálták egy kicsit a Conan Doyle-i idővonalat. De hát ez a legkevesebb.

Minden összevetve az univerzális pontrendszerben 6/10, önmagához képest 7, mert voltak ugyan jó pillanatok benne, de ezeket ellensúlyozták az idegesítő malőrök, és Irene-t sohasem bocsátom meg.

Elfoglaltak vagytok mostanában? Én eléggé. Eléggé nem. Bár az utolsó poszt óta eltelt meglehetősen nagy hatásszünet sugallhat ilyesmiket, az igazság az, hogy semmi produktívat nem tettem az elmúlt hónapban (még akkor sem, amikor kellett volna). Lehetséges, hogy a 2012-es egy még az eddigieknél is lustább év lesz?

Persze amikor azt mondom, hogy "nem tettem semmi produktívat" igazságtartalma nem csorbul, ha azt is hozzáteszem, hogy nem voltam azért teljesen tétlen. Csináltam ugyanis dolgokat, kulturálódtam (khöm), csak ennek nem sok kézzel fogható eredménye van. Mindazonáltal merüljünk most el - mert nagyon írhatnékom van - egy kicsit a dolgokban, amikre pazarolom az időmet.

Először és elsősorban kitartok vizuális hedonizmusom mellett, avagy: naponta órákat töltök filmnézéssel. A héten egészen pontosan egy dokumentumsorozat kötötte le a figyelmemet, ami még az interneten is elég ritka egy madár, szóval nehéz volt ráakadnom, ez pedig még tovább fokozta az elégedettségemet, ahogy belekezdtem végre az első részbe. A "baj" - ami nem is baj, de... na - csak az, hogy meglehetősen... excentrikus a téma.

Az ugye ismeretes már itt, a blogon is a Mesterhármas óta, hogy szeretem a Monty Python társulatot. Akkor persze még csak John Cleese stand-upja, a Gyalog Galopp és talán egy-két Flying Circus epizód alapján nyilatkoztam oly' baromi magasztalóan  róluk, mára viszont talán már elkezdtem egy egész picit a megszállottság tüneteit produkálni velük kapcsolatban. Szegény barátosnéim tudják, ami miatt innen is őszinte bocsánatkérésemet és részvétemet küldöm feléjük. Ámen.

Még mielőtt elragadna a hév és nagyon átmennék leíró jellegű blogposztba, Python-fanságomnak csak a legfontosabb aspektusait mesélném el: attól függetlenül, hogy ma már igazságtalanul megöregedtek (a képpel illusztrált dokumentumsorozat főcímzenéjéből: "Now they're all fucking old / But at least they're not dead yet / Well one is / And the rest look a bit dodgy", true story), a húsz-harminc (Jézusom...) évvel ezelőtti felvételeken gyakorlatilag a szemem láttára tartanak felnőtt emberekként cukisági versenyt. Eric Idle a hosszú hajával... Na, ő aztán tudott édesen mosolyogni! Michael Palinnel egyetemben. De ebbe ne menjünk bele, mert cseppfolyóssá válok.

Végső soron - magamnak legalábbis ezt mondom - ez szakmai gyakorlat. Research. Kár, hogy nincsen Angliában egy University of Comedy vagy valami ilyesmi - rögtön totál egyértelmű lenne, hogy hova fogok jövőre felvételizni. Én lennék a legszorgalmasabb kisdiák, akit a nemzet valaha látott.

(Na jó, ne legyünk telhetetlenek... Cambridge-dzsel is maximálisan meg lennék elégedve, végtére is ott a Footlights.)

Amellett, hogy nagyravágyó comédienne karrieremet alapoztam a képernyő előtt ülve, olvasni is sikerült hébe-hóba. Karácsonyra noranche, szemem csücske és szívem fénye egy személyben, megajándékozott a The Fry Chronicles című csodás könyvvel (eredeti nyelven, angolul, jippí!), aminek címe így elsőre elég semmitmondó lehet. A Stephen Fry-féle "Autobiography Vol. 2"-ról van szó (ami másodikra is ugyanúgy semmitmondó, tudom). A lényeg az, hogy a nyughatatlan Mr. Fry - aki elég gyakori szereplője ennek a blognak ahhoz, hogy most ne kezdjek el megint arról beszélni, kiféle-miféle-kefél-e? (nem) - ontja magából a szavakat bármilyen felületről és témáról legyen szó, de kiváltképp saját magáról egy ötszázoldalas könyv keretein belül. Ez a második önéletrajzi könyve, és még mindig csak a nyolcvanas évek végéig jutott el (tehát reményeim szerint trilógiává bővül majdan a sorozat). Írni róla anélkül, hogy elkezdenék magáról a szerzőről mesélni nem nagyon lehet, szóval maradjunk annyiban, hogy a stílusán látszik, hogy a négy- vagy öt- vagy nem is tudom már hányszoros doktori címet sem osztogatják minden sarkon. Hogy mennyire volt őszinte? Ki tudja? Azoknak, akik gyakorlatilag minden másnap a BBC-n feszítenek, ki tudja, hogy mennyire kötik meg a kezüket? Azt én sem veszem be, hogy nem lett itt-ott megnyirbálva avagy megtoldva a lírai én, de szeretném azt hinni, hogy azok az alapvető tulajdonságok, amik sütnek a sorokból (és a sorok közül, ha nyitott szemmel és elmével olvasunk) valahol tényleg ott lappanganak ebben az emberben. Szeretem a munkásságát, olvasni amiket írt, nézni amiket eljátszott, és jó érzés tudni, hogy vannak dolgok, amikben hasonlítunk. Ámen. (Ma nagyon keresztény hangulatom van, apparently.)

Mivel Stephen barátunkat pár nap alatt bedaráltam, továbbléptem a szintén karácsony apropóján karmaim közé kaparintott könyvekre. (Mindeközben küzdöttem-küzdök Az ember tragédiájával is, ami valóban tragikus egy olvasási élmény.) Ezek között van pl. az (állítólag) évtizedeken át nagy port kavaró Faludy György által elkövetett Villon balladák átköltéseit tartalmazó kötet 2010-es (a költő születésének századik évfordulója, 2006-ban hunyt el egyébként) kiadása. Már lassan négy éve lesz (ami egy 17 éves életében azért nagy idő), hogy először belebotlottam az első ilyen balladájába, ami valószínűleg a Ballada a kalózok szeretőjéről volt, de már nem emlékszem igazán. Nagyon tetszett, ezért egyszer, vagy két évre rá, amikor megláttam az Alexandrában tapintható formában, elhatároztam, hogy nekem ez kell. Végül is csak két évbe tellett, mire végre össze is jött.

Egy másik klasszikusnak mondható könyvvel is találkoztam ugyanabban a könyvesboltban, bár ez már 2011 alkonyán történt - az általam ismert és nagyon kedvelt Karinthy-könyv, az Utazás a koponyám körül egyszer csak rám vigyorgott az Idegen nyelvű irodalom részleg egyik polcáról. Ettől kezdve, mondanom sem kell, sorsunk megpecsételődött, és a nevetségesen magas ára ellenére képes voltam az ajándékba kapott könyvutalványaim nagy részét rákölteni. Itthon jöttem rá, hogy amerikai angol, nem pedig brit, ami annyira nem jó, de azért teljesen élvezhető így is. (A borító viszont nem tetszik, ezért nem is rakom be. Ha érdekel valakit, A Journey Round My Skull bizonyos Vernon Duckworth Barker fordításában.)

A fentiek miatt egyébként múlthéten (minden bántó szándék nélkül) "leintellektuálisozott" egy barátom. Furamód elég vegyes érzéseket keltett bennem, de mindenek felett persze meglepő volt. I mean... really?

Háromból két területet már szépen lefedtünk - tévé megvolt, könyv is, maradt a zene. Ez persze nem is annyira beszámolós, mint mutogatós téma, és azt igazság szerint már a poszt legelején elkezdtem. A bevezető The Rumjacks szám derült égből villámcsapásként ért kb. 24 órával ezelőtt. Zeusz szerepében az úgy tűnik görög istenségek tekintetében kissé skizofrén ex-Athéné, avagy Anna tűnt fel, a fülhallgatóm pedig rövid úton robbanásközeli állapotba került miatta a banda hivatalos oldalán lévő zenelejátszó felfedezését követően. Ahogyan ezt az egyik dalszövegükben eldugott félsorból leszűrtem, a szitu valami olyasmi lehet, hogy skót származású ausztrálok Sydneyben ír folkpunkot játszanak. Nem semmi, az biztos. Jobb híján én is elkezdtem használni a "gaelic folklore punk" műfajmegnevezést, mert nem igazán akadtam találóbbra az interneten. Szóval még több kelta punk "wannabe-írektől", mint a Flogging Molly. Egy ideig nagyon zavartak egyébként a lefitymáló "u r just irish wannabees ur music iz shit" kategóriájú kommentek YouTube-on, de lassan sikerült immúnissá tennem magamat, főleg mivel valaki rámutatott (nem ellenőriztem az állítást, kivételesen csak hittem neki), hogy a világon mindenhol vannak jó ír punkot játszó bandák - kivéve Írországot. Ami vicces.

Ezek a bandák jó haverjai és nagy rajongói egymásnak - rumjackek flangálnak Flogging Molly pólóban (akarom!) meg ilyenek. Szívmelengető, nem? :)

(Ennek örömére el is kezdtem random hallgatni az övékéhez hasonló zenéket... Szóval most le is tészem a lantot. Tanulmányt lehetne írni a stílusbeli különbségekről... Megeshet, hogy fogok is. Most viszont: slán go fóill!)

Megfelelő a pillanat, hogy jelentsem: újabb stand-upos posztok várhatók?