Avagy a nagy 2012-es Sherlock Holmes dömping - part I

2009-ben Guy Ritchie filmjével a Sherlock Holmes név hirtelen ismét nagyon menő lett - nem bárki is elfelejtette volna, kihez kötődik az "Elementary, my dear Watson", a deerstalker (vadászsapka), a pipa vagy éppenséggel a kokain (amit azért a modern alkotásokban kegyesen el-elfelejtettek kihangsúlyozni). A név az ezernyolcszázas évek végén örökre beleivódott a köztudatba, ám a körülötte kialakult mánia csak akkor éledt újjá, amikor Robert Downey Jr. és Jude Law először beszambáztak a mozik vetítővásznára.

Igen, attól tartok ez egy kettő vagy három részes Sherlock Holmes 2 - Árnyjáték, Sherlock 2. évad és Sherlock Holmes nevében (majd az is kiderül, hogy utóbbi micsoda) eszmefuttatás-beszámoló-kritika első felvonása lesz. Koránt sem spoilermentes formában, úgyhogy tényleg nem ajánlott azoknak, akik még nem látták őket és rossz néven vennék, ha lelőném a poént.

Az Árnyjáték (Sherlock Holmes - A Game of Shadows) egy olyan film, amit már három éve vártam, nyilván kb. attól a pillanatból kezdve, hogy kiléptem a moziból az első film végeztével. Guy Ritchie persze mindig kapja, hogy mennyire könyvhűtlen, karakterhűtlen, "akcióhőst csinál Sherlock Holmesból [...] állandóan verekednek [...] túl kevés a dedukció [...] túl vagányak a szereplők [...] Holmes nem is volt szerelmes Irene Adlerbe" bla-bla-bla. Igen. Ez így van. Azt viszont soha senki nem állította a készítők közül akár egy pillanatra is, hogy Conan Doyle-hoz hű adaptáció készül, nem pedig egy kick-ass action movie. Könyörgöm, Holmest egy amerikai játssza, úgyhogy őszintén nem értem, miről beszélünk.

Ha már a témánál vagyunk - Robert Downey Jr.-t imádom. Szimpatikus ember, esztétikus látvány (khm-khm), remek, tehetséges színész és a Ritchie-féle Holmeshoz tökéletes feje-haja van (ezt nem tudom, miért érzem úgy, hogy külön meg kell említenem, mindenesetre - valami elképesztően passzol számomra az a hajszerkezet). De egyszerűen nem tudom túltenni magam azon, hogy képtelen elfogatható angol akcentust produkálni. Tessék, kimondtam, flancos-francos szőrszálhasogató vagyok, tudom, de borzasztóan irritál. Persze a magyar szinkron meg még jobban, szóval nincs mit tenni ellene.

A színészgárda egyébként (ettől az apró, ámbár állandóan fennálló incidenstől eltekintve) minőségi volt, mint ahogyan arra számítani lehetett, és szerintem valamennyire el is vártuk. Vagy legalábbis én elvártam. Jude Law még úgy is képes vonzó lenni, hogy a világ legunattraktívabb kalapjait, sáljait és bajuszait viseli. Komolyan mondom, ha az az arcszőrzet csak egy tízezrednyivel rondább lenne, betiltanák. De ő persze megoldja, mert hát ő Jude Law. És a tweedzakókkal azért igyekeznek kompenzálni az öltöztetők.

A legjobban várt rész egyértelműen Stephen Fry alakítása volt Mycroft Holmesként, amit még tavaly(előtt?) Twitteren megtudva majd' kibújtam a bőrömből. (Igen, tisztában vagyok vele, hogy meglehetősen Fry-centrikussá vált a blogom és szégyentelenül nagy az örömöm, amikor eme tény csak úgy random eszembe jut.) Aztán - már 2011 végén - majdnem hátra estem a széken, amikor ilyen Tweeteket láttam a @stephenfry felhasználó neve alatt, hogy "I apologise for my nude scene". Ez a helyzet egyike azoknak, amikor ha az ember azt mondja WTF, akkor komolyan úgy is érti, hogy what the actual fuck has just happened?! Mint Fry-ismerő, -olvasó, -jal álmodó (true story, bro, a keresztapám vagy mi a picsapacskerem volt) ezt meglehetősen összeegyeztethetetlennek találtam a színész/író/stb. személyiségével még a media persona ≠ real person feltétel számbavételével együtt is. Segáz, az érdeklődés fokozódik.

Maga a film végül vegyes szájízt hagyott maga után. Ha nem is azonnal - a moziból kilépve még meglehetősen jónak találtam egy két kisebb dologtól eltekintve -, de gondolkodva, kritikaírási okok miatt újranézve itt-ott megjelent néhány zavaró körülmény. (Lett hat oldalnyi jegyzetem, brace yourselves.)

Észrevételeim voltaképpen három nagy csoportba sorolhatók: vicces dolgok, slash és a többségében negatív kritika (vagy inkább szőrszálhasogatás?). Mert voltak egyértelműen poénból odarakott dolgok: Holmes nőnek öltözve, pónin ügetve a többiek után az erdőben vagy a legvégén amikor hirtelen "megmozdul a fotel". Ezeken mind jót mosolyogtunk (utóbbi mondjuk először a frászt hozta ránk), de talán még a szándékosan vicces jeleneteknél is több szándékosan "túl a barátságon"-os momentum volt, aminek nem tudom biztosan, hogy örülök-e. Az tény, hogy a céljukat elérték, nevezetesen: biztosra veszem, hogy több tucat fangirl-fej robbant szét a mozikban világszerte, ha máshol nem is, a vonatos "lie down with me, Watson" vagy a bálban való táncolásuk során, hogy csak a két nagyon szembetűnőt említsem. Nekem, mint az nyílt titok, semmi bajom az ilyesmivel, sőt kimondottan szeretem, ha húzzák előttem a mézes madzagot... diszkréten. Ez talán egy picit már túlzás volt.

Ezzel pedig elérkeztünk a kevésbé kellemes részhez: voltak ugyanis dolgok, amiket nem tudtam lenyelni. Kezdetnek Irene Adler rövidtávú kinyírása. Rachel McAdams nem tudott tovább forgatni? Unikornisok potyogtak az égből, melyeknek szőrére szerencsétlen módon allergiás a színésznő? Fel nem foghatom, hogy Irene-nek miért kellett, hogy ilyen gyorsan és - ami még fájóbb - banálisan távoznia. Az írók, úgy tűnik, csúnyán ledegradálták a képességeit, ami több okból is fáj. Részben azért, mert szerettem a karaktert és nem bántam, hogy romantische sztori lett egy kicsit a Holmesszal való kapcsolata (bár, mint tudjuk, az eredetiben ilyesmiről szó sem volt), másrészt pedig azért, mert ez azt tükrözi, hogy teljesen félreértelmezték a nő jelentőségét Holmes életében - szerelmi szál ide vagy oda. Irene Adler volt A Nő. Nem azért, mert vonzódtak egymáshoz vagy bármi hasonló, hanem azért, mert túljárt Holmes eszén. Azzal már rég megbarátkoztam, hogy ebben az adaptációban talpraesett, de kevésbé intelligens lett, az a béka viszont, ahogyan Moriarty egy legyintéssel kivégzi már az első tíz percben, már lenyelhetetlennek bizonyult. Végig vártam, hogy kiderüljön, valahogy megszökött és él, csak elmenekült vagy mit tudom én, de hiába... És emiatt még mindig neheztelek egy kicsit az alkotókra és valószínűleg zsörtölődni fogok, ha lesz harmadik rész, amiben nem jön vissza a karakter.

Maradva Adler halálánál, más szempontból is kilógott a lóláb. Ez a verziójú Holmes ugyanis - nem úgy, mint az eredeti vagy a Cumberbatch-féle - meglehetősen emberire sikerült, ami nem baj. Viszont ha egyszer kialakítunk valamilyen személyiséget, akkor ahhoz legyünk szívesek tartani magunkat. Holmes reakciója Adler halálára, az előbb kifejtetteket alapul véve, meglehetősen... semmilyen volt. Amolyan "hm, meghalt, kár érte" és ennyi. Ha valóban "randizgattak" meg mittudomén, akkor legalább egy bosszúfogadalom vagy egy kicsit nagyobb megroggyanás illendő lett volna. Hangsúlyozom, ezen Holmes személyiségének megfelelően.

Ahogyan pörög a film, hamar jön ám a második sokk, ami számomra szintén emészthetetlen: megjön Mycroft (magyarhangja Tahi Tóth László, akit eléggé tisztelek ahhoz, hogy nekem essen rosszul kritizálni... de ez most nekem nagyon nem tetszett) és szabályosan lepacsiznak kedves öccsével, miközben SHERLYNEK ÉS MYKIE-NAK SZÓLÍTJÁK EGYMÁST. Az egy dolog, hogy 100%-os könyvhűséget nem várunk el, de ez... Ezen megrökönyödtem. Azon felül - csak hogy kritizáljam már életemben először egy kicsit a nagy Stephen Fryt is - Mycroft tényleg nem Mycroft, hanem Frycroft lett. Vagyis: túl fryos és túl kevésbé mycroftos viselkedésében és beszédstílusában is. De lehet, hogy csak én nem tudok elvonatkoztatni. (A meztelenkedése abszolút értelmetlen volt, mindössze egy újabb "ezt soha-soha nem akartam látni" pillanat az életemben.)

Sajnos még mindig nem értem a végére (bear with, már nincs sok hátra!). Következő áldozatom az újonnan bemutatott karakter, Madame Simza, alias a-cigánylány-aki-keresi-René-névre-hallgató-bátyját. A kukacoskodás előtt had fejezzem ki, mennyire megvagyok elégedve a castingosok munkájával, ugyanis a színésznő, Noomi Rapace, nevére rákeresve kiderült, hogy egy spanyol származású svéd-izlandi, szóval meglehetősen kalandos háttere van. De ami a legfontosabb: új. Amit becsülök, mert nem mindenki hajlandó a vérfrissítésre, ha nagy hollywoodi pénzek forognak kockán. (Még akkor is, ha tudjuk, hogy a hölgy színésznői képességeivel kapcsolatban nem volt zsákbamacska, ugyanis A tetovált lányban mégiscsak bizonyított.)

A profi játék sem menthette meg Simza karakterét attól, hogy érdektelenné váljon. Talán túlzás lenne azt mondani, hogy semmilyen, de tekintve azt, hogy Adler pótlására jött (mert igazából erről van szó), hiányzik belőle az előbbi minden dinamikája és képessége arra, hogy lekössön. Szépnek szép nő, de a jó sminkest meg fodrászt még egy akciódúsabb filmben sem árt megtámogatni némi tartalommal. Körülbelül René halálakor láttam egyedül olyan intenzitással reagálni valamire, ahogyan egy kétórás mozifilm főszereplőjének illik.

On a funnier note, azt képtelen vagyok nem megjegyezni, hogy egy izlandi színésznőnek, aki francia cigánylányt játszik, angolosabb volt a kiejtése, mint magának Sherlock Holmesnak. Ezen jót röhögtem magamban. :)

Innentől kezdve már csak apróbb eszmefuttatásaim maradtak: hogy nem vette észre Moriarty, hogy elcsórták a naplóját, amibe minden egyes ügyletét nyilvántartja? De ha már itt tartunk, hogy lehet olyan amatőr pont ő, hogy egyáltalán van ilyen naplója? Jó volt, hogy bár ártatlan kis galambetető strébernek tüntették fel, kimutatta a foga fehérjét és azzal a horoggal szépen megkínozta Holmest - teljesen olyasmi, amit James Moriarty (élvezettel - ami nagyon nem mutatkozott meg, nyilván féltek nagyon durva pszichopatát a képernyőre tenni a mainstream közönségnek) megtenne. A film elején túl sok volt a bunyó és kevés a dedukció, de volt olyan is, hogy épp ellenkezőleg. Mary szép menyasszony volt, meg úgy összességében kellemesen badass és okos, ami nagyon tetszett. Vicces és nagyon in character volt, amikor Sherlock kilökte a vonatból. Voltak Conan Doyle utalások is, pl. a "Come at once if convenient. If inconvenient, come all the same.", ami elmaradhatatlan tartozéka minden feldolgozásnak.

Kinematográfiailag persze hozták az elvárt színvonalat, bár nagyon rákaptak a szuperlassításra, mint pl. az erdőben futkorászáskor, amikor a türelmetlenebbje már az óráját nézte, hogy hány év telt el vajon azóta, hogy megtették az előző két lépést. Szerintem, bár szép volt, egy kicsit taccsra vágta a dinamikát, úgyhogy nem biztos, hogy én benne hagytam volna. De hát ők tudják.

A svájci bálos jelenet kapcsán kicsit csodálkoztam, hogy egy szegénytelepről származó lány hogy tudott úgy viselkedni egy ilyen bálon, hogy senki nem vette észre, hogy nem egészen abba a társadalmi rétegbe tartozik... Mondjuk ezek az európai vezetők amúgy is eléggé bambák lehettek, ugyanis egyetlen szem se rebbent akkor se, amikor Holmes felkérte Watsont keringőzni. Végül is a XIX. században a legfontosabb politikai összejöveteleken az ilyesmi biztosan bevett dolog volt. Biztosan.

Azt, hogy Holmes miért rántotta magával Moriartyt a vízesésbe, szépen megmagyarázták, Watson hirtelen megjelenése viszont számomra érezhetően erőltetett volt csupán "a drámai hatás kedvéért".  A legvégén Holmes vagy nagyon korán kezdte el felfedni magát (nem értem mondjuk, miért ilyen körülményesen) vagy megnyirbálták egy kicsit a Conan Doyle-i idővonalat. De hát ez a legkevesebb.

Minden összevetve az univerzális pontrendszerben 6/10, önmagához képest 7, mert voltak ugyan jó pillanatok benne, de ezeket ellensúlyozták az idegesítő malőrök, és Irene-t sohasem bocsátom meg.

Elfoglaltak vagytok mostanában? Én eléggé. Eléggé nem. Bár az utolsó poszt óta eltelt meglehetősen nagy hatásszünet sugallhat ilyesmiket, az igazság az, hogy semmi produktívat nem tettem az elmúlt hónapban (még akkor sem, amikor kellett volna). Lehetséges, hogy a 2012-es egy még az eddigieknél is lustább év lesz?

Persze amikor azt mondom, hogy "nem tettem semmi produktívat" igazságtartalma nem csorbul, ha azt is hozzáteszem, hogy nem voltam azért teljesen tétlen. Csináltam ugyanis dolgokat, kulturálódtam (khöm), csak ennek nem sok kézzel fogható eredménye van. Mindazonáltal merüljünk most el - mert nagyon írhatnékom van - egy kicsit a dolgokban, amikre pazarolom az időmet.

Először és elsősorban kitartok vizuális hedonizmusom mellett, avagy: naponta órákat töltök filmnézéssel. A héten egészen pontosan egy dokumentumsorozat kötötte le a figyelmemet, ami még az interneten is elég ritka egy madár, szóval nehéz volt ráakadnom, ez pedig még tovább fokozta az elégedettségemet, ahogy belekezdtem végre az első részbe. A "baj" - ami nem is baj, de... na - csak az, hogy meglehetősen... excentrikus a téma.

Az ugye ismeretes már itt, a blogon is a Mesterhármas óta, hogy szeretem a Monty Python társulatot. Akkor persze még csak John Cleese stand-upja, a Gyalog Galopp és talán egy-két Flying Circus epizód alapján nyilatkoztam oly' baromi magasztalóan  róluk, mára viszont talán már elkezdtem egy egész picit a megszállottság tüneteit produkálni velük kapcsolatban. Szegény barátosnéim tudják, ami miatt innen is őszinte bocsánatkérésemet és részvétemet küldöm feléjük. Ámen.

Még mielőtt elragadna a hév és nagyon átmennék leíró jellegű blogposztba, Python-fanságomnak csak a legfontosabb aspektusait mesélném el: attól függetlenül, hogy ma már igazságtalanul megöregedtek (a képpel illusztrált dokumentumsorozat főcímzenéjéből: "Now they're all fucking old / But at least they're not dead yet / Well one is / And the rest look a bit dodgy", true story), a húsz-harminc (Jézusom...) évvel ezelőtti felvételeken gyakorlatilag a szemem láttára tartanak felnőtt emberekként cukisági versenyt. Eric Idle a hosszú hajával... Na, ő aztán tudott édesen mosolyogni! Michael Palinnel egyetemben. De ebbe ne menjünk bele, mert cseppfolyóssá válok.

Végső soron - magamnak legalábbis ezt mondom - ez szakmai gyakorlat. Research. Kár, hogy nincsen Angliában egy University of Comedy vagy valami ilyesmi - rögtön totál egyértelmű lenne, hogy hova fogok jövőre felvételizni. Én lennék a legszorgalmasabb kisdiák, akit a nemzet valaha látott.

(Na jó, ne legyünk telhetetlenek... Cambridge-dzsel is maximálisan meg lennék elégedve, végtére is ott a Footlights.)

Amellett, hogy nagyravágyó comédienne karrieremet alapoztam a képernyő előtt ülve, olvasni is sikerült hébe-hóba. Karácsonyra noranche, szemem csücske és szívem fénye egy személyben, megajándékozott a The Fry Chronicles című csodás könyvvel (eredeti nyelven, angolul, jippí!), aminek címe így elsőre elég semmitmondó lehet. A Stephen Fry-féle "Autobiography Vol. 2"-ról van szó (ami másodikra is ugyanúgy semmitmondó, tudom). A lényeg az, hogy a nyughatatlan Mr. Fry - aki elég gyakori szereplője ennek a blognak ahhoz, hogy most ne kezdjek el megint arról beszélni, kiféle-miféle-kefél-e? (nem) - ontja magából a szavakat bármilyen felületről és témáról legyen szó, de kiváltképp saját magáról egy ötszázoldalas könyv keretein belül. Ez a második önéletrajzi könyve, és még mindig csak a nyolcvanas évek végéig jutott el (tehát reményeim szerint trilógiává bővül majdan a sorozat). Írni róla anélkül, hogy elkezdenék magáról a szerzőről mesélni nem nagyon lehet, szóval maradjunk annyiban, hogy a stílusán látszik, hogy a négy- vagy öt- vagy nem is tudom már hányszoros doktori címet sem osztogatják minden sarkon. Hogy mennyire volt őszinte? Ki tudja? Azok, akik gyakorlatilag minden másnap a BBC-n feszítenek, ki tudja, hogy mennyire kötik meg a kezüket? Azt én sem veszem be, hogy nem lett itt-ott megnyirbálva avagy megtoldva a lírai én, de szeretném azt hinni, hogy azok az alapvető tulajdonságok, amik sütnek a sorokból (és a sorok közül, ha nyitott szemmel és elmével olvasunk) valahol tényleg ott lappanganak ebben az emberben. Szeretem a munkásságát, olvasni amiket írt, nézni amiket eljátszott, és jó érzés tudni, hogy vannak dolgok, amikben hasonlítunk. Ámen. (Ma nagyon keresztény hangulatom van, apparently.)

Mivel Stephen barátunkat pár nap alatt bedaráltam, továbbléptem a szintén karácsony apropóján karmaim közé kaparintott könyvekre. (Mindeközben küzdöttem-küzdök Az ember tragédiájával is, ami valóban tragikus egy olvasási élmény.) Ezek között van pl. az (állítólag) évtizedeken át nagy port kavaró Faludy György által elkövetett Villon balladák átköltéseit tartalmazó kötet 2010-es (a költő születésének századik évfordulója, 2006-ban hunyt el egyébként) kiadása. Már lassan négy éve lesz (ami egy 17 éves életében azért nagy idő), hogy először belebotlottam az első ilyen balladájába, ami valószínűleg a Ballada a kalózok szeretőjéről volt, de már nem emlékszem igazán. Nagyon tetszett, ezért egyszer, vagy két évre rá, amikor megláttam az Alexandrában tapintható formában, elhatároztam, hogy nekem ez kell. Végül is csak két évbe tellett, mire végre össze is jött.

Egy másik klasszikusnak mondható könyvvel is találkoztam ugyanabban a könyvesboltban, bár ez már 2011 alkonyán történt - az általam ismert és nagyon kedvelt Karinthy-könyv, az Utazás a koponyám körül egyszer csak rám vigyorgott az Idegen nyelvű irodalom részleg egyik polcáról. Ettől kezdve, mondanom sem kell, sorsunk megpecsételődött, és a nevetségesen magas ára ellenére képes voltam az ajándékba kapott könyvutalványaim nagy részét rákölteni. Itthon jöttem rá, hogy amerikai angol, nem pedig brit, ami annyira nem jó, de azért teljesen élvezhető így is. (A borító viszont nem tetszik, ezért nem is rakom be. Ha érdekel valakit, A Journey Round My Skull bizonyos Vernon Duckworth Barker fordításában.)

A fentiek miatt egyébként múlthéten (minden bántó szándék nélkül) "leintellektuálisozott" egy barátom. Furamód elég vegyes érzéseket keltett bennem, de mindenek felett persze meglepő volt. I mean... really?

Háromból két területet már szépen lefedtünk - tévé megvolt, könyv is, maradt a zene. Ez persze nem is annyira beszámolós, mint mutogatós téma, és azt igazság szerint már a poszt legelején elkezdtem. A bevezető The Rumjacks szám derült égből villámcsapásként ért kb. 24 órával. Zeusz szerepében az úgy tűnik görög istenségek tekintetében kissé skizofrén ex-Athéné, avagy Anna tűnt fel, a fülhallgatóm pedig rövid úton robbanásközeli állapotba került miatta a banda hivatalos oldalán lévő zenelejátszó felfedezését követően. Ahogyan ezt az egyik dalszövegükben eldugott félsorból leszűrtem, a szitu valami olyasmi lehet, hogy skót származású ausztrálok Sydneyben ír folkpunkot játszanak. Nem semmi, az biztos. Jobb híján én is elkezdtem használni a "gaelic folklore punk" műfajmegnevezést, mert nem igazán akadtam találóbbra az interneten. Szóval még több kelta punk "wannabe-írektől", mint a Flogging Molly. Egy ideig nagyon zavartak egyébként a lefitymáló "u r just irish wannabees ur music iz shit" kategóriájú kommentek YouTube-on, de lassan sikerült immúnissá tennem magamat, főleg mivel valaki rámutatott (nem ellenőriztem az állítást, kivételesen csak hittem neki), hogy a világon mindenhol vannak jó ír punkot játszó bandák - kivéve Írországot. Ami vicces.

Ezek a bandák jó haverjai és nagy rajongói egymásnak - rumjackek flangálnak Flogging Molly pólóban (akarom!) meg ilyenek. Szívmelengető, nem? :)

(Ennek örömére el is kezdtem random hallgatni az övékéhez hasonló zenéket... Szóval most le is tészem a lantot. Tanulmányt lehetne írni a stílusbeli különbségekről... Megeshet, hogy fogok is. Most viszont: slán go fóill!)

Megfelelő a pillanat, hogy jelentsem: újabb stand-upos posztok várhatók?

Nagyon tetszik. Be akartam rakni a Black Nail Cabaret (angol) feldolgozását is, de sajnos már nincs fent YouTube-on. (Nekem persze megvan, mert én már csak ilyen ravasz gyerek vagyok, de nem lenne fair, ha feltölteném bárhová is.)

Most emiatt elkezdtem kutakodni Vaddinál, hátha fent van (annak idején én is ott találkoztam vele először), klikk-klikk, böngész-böngész... "Zene elvitelre" -- ez lesz az, vagy semmi. Tovább böngész-böngész. "Csendes, ülős, füstölő/gyertya kötelező" -- eddig semmi BNC, hátha itt... Nem, itt sincs. Faith and the Muse, Flogging Molly, Monica Ri... ÁLLJ. Flogging Molly "Float"? ANYÁD.

Bevallom férfiasan, eltartott párpercig legyőzni a heves fangirlinget, ami rám tört. Gyerek(ebb) kori példakép + kedvenc banda? EPIC WIN szagot érzek.

Nem hiszem el, hogy Vaddi még ennyi év után is ilyen kaliberű meglepetéseket tartogat számomra. Elképesztő egy nőszemély. :)

És ami még durva, ez azt jelenti, hogy már azelőtt belefutottam a Flogging Mollyba, hogy felfedeztem és megszerettem volna a zenekart. Ami azt jelenti, hogy minimum egyszer elszalasztottam már őket. Ami azt jelenti, hogy kolosszális gyépés vagyok.

Konklúzió: mindig csak nyitott szemmel és nyitott füllel az interneten, lányom! Legalábbis a normálisabb webhelyeken.

(Szerencsétek van, ugyanis mától gyakorlom a tömörebb, rövidebb írást, szóval remélhetőleg ez sem lesz olyan terjengős.)

Vannak filmek, amikre egy kedvelt színész révén rátalálok -- ha jónak tűnnek, beszerzem őket (ha eléggé szeretem a színészt, akkor még csak jónak sem kell lenniük, na puff), aztán szerencsés esetben megnézem őket. Belátható időn belül. Ez azonban nem mindig jön össze, mert van amikor valami miatt nem vetem rájuk magam azonnal. Majd később. Majd holnap. Majd ha lesz rá időm. Ezekből lesznek a "talonfilmek", amelyek képesek rettentő sok ideig tengeni a dolgaim között, mire végre -- valamilyen isteni sugallat hatására -- képes leszek letelepedni eléjük. (Majd a végén szidni a fejemet, hogy egy-egy ilyen zseniális filmet hogy voltam képes halasztgatni.)

Mai alanyunk tehát egy ilyen alkotás, amelyet már több mint három éve (!) húztam-nyúztam, míg végül tegnap elkapott a hozzá megfelelő hangulat. És milyen jól tette...

The Prestige (A tökéletes trükk)

A 2006-os "mystery thriller" mondanám, hogy levett a lábamról, de talán megfelelőbb kifejezés lenne az, hogy "földhöz vágott és ír szteppet táncolt az szétloccsant agyamon". Valami már sejthető a szereplőgárda láttán is: Hugh Jackman (az ok), Christian Bale, Michael Caine, Rebecca Hall, Scarlett Johansson, Piper Perabo (akinek ha a neve nem is, a feje majd biztosan ismerős lesz), sőt még David Bowie (igen, az a David Bowie, akit muzikálisabb berkekből ismerhetünk) is a nevét adta a produkcióhoz. Rendező és (társ)író (az azonos című Christopher Priest nyomán) Christopher Nolan. Akár már a legelején le lehetett volna pecsételni a projektet egy piros "MINŐSÉG" felirattal.

Nem meglepő módon kiválóan sült el a dolog: a két XIX. század végén elő bűvész vérre menő rivalizálásának három idősíkon folyó története tragédiákkal és illúziókkal van teletűzdelve. A legszélsőségesebb érzelmek teljes skáláját felvonultatva komplex képet kapunk minden szereplő jelleméről, indítékairól és motivációjáról. Az elején minden zavaros -- aztán alighogy kezdjük kapizsgálni mi történik, rájövünk, hogy végig az orrunknál fogva vezettek minket. És -- azt hiszem, nem árulok el nagy titkot ezzel -- még fogak is kb. hússzor a film folyamán.

Számomra lélegzetelállító volt minden olyan téren, ami számít: érzelmileg hihető, a játék miatt át is élhető, történet szempontjából szintén kiváló, tele csavarral (a filmbuzis skacok közül sokaknak volt kiszámítható - vagy én vagyok béna, vagy ők játsszák az agyukat, de én az esetek kilencven százalékában épp hogy követni tudtam az eseményeket, nemhogy még számítgattam volna), a látvány is csillagos ötös... Mi mást várhat még az ember? Az egyetlen egy szálka a szememben [SPOILER, jelöld ki, ha olvasni akarod] Tesla masinája volt. Nem szeretem a tudománytalanságot. De még ezért kárpótolva lettem, mert az "akváriumokban lebegő Robertek" egy annyira durván jól megcsinált pillanat volt, hogy majd elaléltam. Kinematográfiailag is, meg úgy egyáltalán. [SPOILER vége]

Tudom, hogy össze-vissza használok ötös meg tízes skálákat, de nem baj, értitek ti így is, ha azt mondom: nálam 9/10-es, amint ráérek újranézős.

(Ez ugye nem volt hosszú?)

Tripla review, mert én már csak ilyen vagyok

Így szokott ez lenni tapasztalatom szerint az élet minden területén – a hosszú pangást rövid, de húszszor olyan intenzív szakaszok követik, legyen szó a témazáró/nap szinuszosan változó arányszámáról (olyan kibaszottul kiművelt matematikus vagyok, yo), rossz jegyekről vagy veszekedésekről otthon/baráti körben. A mondás ilyen szempontból pontatlan - nem csak a baj az, ami csőstül jön.

Valószínűleg így esett az is, hogy hirtelen megint rákaptam a blogzásra vagy – hogy ennél egy kicsit nagyobb volumenű és a Föld lakosságának számára összességében pozitívabb dolgot említsek – az, hogy november közepén összeszaladtak a kiváló stand-up komédiások új DVD-inek megjelenései. Have no fear, kedvenc bloggerinátok (értem ez alatt – meglehetősen nagyvonalúan, tudom – magamat) mélyére ásott a jelenségnek. Húsz kiló popcorn és húsz liter tea társaságában.

Kezdjük időrendben, ahogyan én láttam. Az első a november 14-én megjelent Yeah, Yeah, amely kedvenc borzos írünk, vagyis Dylan Moran szellemi termékének mondhatja magát. Még mielőtt belemennénk: imádom ezt az embert, nem tartom elvesztegetett időnek azt a majd’ másfél órát, amíg el-elkuncogtam (na jó, kit akarok átverni? elhahotáztam inkább) az új DVD-jén. Ettől függetlenül egyértelműen nem ez volt a legjobb produkciója, és helyenként aggasztó gondolataim támadtak, ahogy elnéztem és -hallgattam a műsort.

"Put Irish robots in there so they don't just go blip, they go, 'Ah, that's a fierce lot of mangoes, what're you gonna do with them now?'" (Yeah, Yeah Trailer, 2011)

Először is: tudom, hogy nem szép dolog ezt megemlíteni, főleg nem úgy, hogy ilyen nagy bevezetést is csapok neki (bár tudtomra lett adva a közelmúltban már kétszer is az, hogy felszínes picsa vagyok, szóval van jogom hozzá, amit most csak azért is kihasználok, de mint állat), de tény, ami tény, Mr. Moran szemmel láthatóan öregebb, mint 2009-ben a What Is It – Live-ban. Ami persze nem baj, ez csupán egy megfigyelés, mely azért érdemel ennyi szót, mert először kicsit szokatlan volt az őszülő halánték látványa (a borostához meg a kóchoz persze már hozzászoktam). Emiatt kicsit rövidebb is a haja, amiért mondjuk sosem voltam annyira oda (valamiért nagyon tetszik az ázott pulikutya style). A dolog szépsége persze az, hogy így is messze az egyik legesztétikusabb látvány, ami valaha megfordult a képernyőmön.

Most pedig jöjjön az igazi, szakmai feketeleves: szétszórt volt. Félreértés ne essék, időm nagy részében így is remekül szórakoztam, volt széles vigyor és kacagás is volt az étlapon, viszont a korábbi DVD-jeivel összehasonlítva számottevően szétszórtabb volt, mint eddig. Az az összeszedettség, amiről korábban beszéltem mintha megingott volna – a szépen, logikusan felépített műsor helyére (számomra kicsit érthetetlen módon), úgy tűnt, maga az improvizáció lépett. Ha megvolt a téma, gyönyörűen beszélt és poénkodott Dylan, viszont nem voltak meg a pontok, amiket érinteni akart, hanem ott sebtében próbálta kitalálni, hogy a következő öt percben, mit filézzen ki, és ez vagy működött, vagy nem. Még egyszer mondom, amikor sikerült kerítenie valamit, akkor arról profin imprózott, amiért le a kalappal előtte, azon viszont egészen megdöbbentem, hogy megesett, hogy megállt az egész gig, mert az előadó egyszerűen nem tudta, miről beszéljen. Ivott egy kortyot, tortát evett (cigi helyett tortaszelet – mondtam, hogy megöregedett), köhintett kettőt, aztán még hármat, de most jó nagyot, tüdőből, majd aztán nagy nehezen folytatódott a műsor. Ezzel nem tudom még most sem, hogy mit kezdjek.

Összességében: szórakoztató, de korántsem annyira profi, mint az előző DVD-jeiben. Akadozott. 3/5

(Bónusz: a Telegraph review-ja – biztos én vagyok negatív, de nekem egy nagy és semmitmondó általánosításhalmaznak tűnik, ami megint csak utal valamire.)

"And I don't know why she was surprised, because she was 'a little bit down this week' for fifty fucking years!" (Élő stand-up Stockholmban, 2011)

Az év nagy meglepetése – számomra – a Monty Python és a Waczak szálló egyik szülőatyja, a már tisztes kort megélt (72) John Cleese ő(s)komédiás felsége első stand-up DVD-jének megjelenése. Olyannyira meglepetés volt, hogy a létezéséről nem is tudtam vasárnapig, amikor is hivatalosan is megvásárolhatóvá vált – Rob Brydon (szintén színész, mellékállásban eventual QI guest, kéz alatt walesi) jelentette büszkén Twitteren, hogy neki már megvan, én meg csak kapkodtam a fejemet, hogy ezmiez?

Azok kedvéért, akiknek még mindig nem tiszta, hogy kiről is beszélek egy kis visszatekintés: a Monty Python’s Flying Circus minden idők egyik (?) legsikeresebb sketch show-ja, negyvenöt epizód erejéig futott a BBC-n. Írói és szereplői comedy legendák, név szerint Graham Chapman, Eric Idle, Terry Gilliam, Terry Jones, Michael Palin („the nicest man ever”) és a fent említett John Cleese. A Flying Circus 1969-74 között került adásba, és ha azt vesszük, hogy egy epizód háromnegyed órás volt nem kevesebb mint negyvenöt alkalommal, akkor kijelenthetjük, hogy a brit tévében általánoshoz képes nagyon sokáig hagyták futni. Spin-offoknak sem vagyunk híján egy válogatás és egy előben felvett DVD-vel, plusz a három egész estés mozifilmmel. Utóbbiak közül Magyarországon is eléggé ismert a Gyalogg Galopp (Monty Python and the Holy Grail), amit még a nagyim is ismer, az szüleim meg egyenesen imádnak (proud daughter moment :’)). De persze a Python után is van élet, és az én generációm nálam kevésbé elvetemült tagjai Mr. Cleese-t inkább Félig Fej Nélküli Nickként, a Charlie angyalaiban Lucy Liu apjaként vagy esetleg a Rózsaszín Párduc 2-ből ismerhetik. A lényeg az, hogy az ember egy legenda a hazájában és Amerikában is. Ennek bizonyítására csak annyit, hogy most 2011-ben mutatták be a Holy Flying Circus című filmet a pythonok tiszteletére kiparodizálva az 1979-es felháborodást, amit a Monty Python’s Life of Brian (Brian élete - Jézus pythonosítása) keltett. Az angol Wikipédia így nyilatkozik róla:

Holy Flying Circus is a "Pythonesque" dramatization of the 1979 television debate on talk show Friday Night, Saturday Morning between John Cleese and Michael Palin, members of British comedy troupe Monty Python, and Malcolm Muggeridge and Mervyn Stockwood, the then Bishop of Southwark. The film looks at the build-up to the debate, the controversy around the film Life of Brian, and dramatizes segments from the televised discussion.

Az eredetiek közül persze senki sem szerepelt – John Cleese-t például egy Darren Boyd nevű színész alakította, de őt még én sem ismerem, szóval hagyjuk is ennyiben a dolgot. De azért megtisztelő, ha az emberről még életében csinálnak egy filmet, nem?

A legendás pythonok: (hátul) Graham Chapman, John Cleese, (elöl) Eric Idle, Michael Palin, Terry Jones, Terry Gilliam

A kérdést, hogy miért kezdett stand-up turnéba pont a hetvenes évei elején, amikor már csak hátra kellene dőlnie a floridai nyaralójában, mint a többi nyugdíjasnak, és élvezni az életet, ő maga válaszol a műsor elején. Méghozzá elég egyenesen, egy kicsit megdöbbentően, de mindenek felett tökéletesen adagolt, ötcsillagos minőségű humorral. A váláskor az asszony – aki az első tíz percben kapja is az ívet rendesen – a vagyon két harmadát vitte, úgyhogy kell a pénz. Meglehetősen egyszerű, prózai, Cleese mégis méltósággal és a rá jellemző fekete, szatirikus humorral meghintve adja elő, hogy egy kicsit együtt is érezzünk vele, miközben azért még mindig jól szórakozunk.

Ami a leginkább megfogott a show-ban, az az önéletrajzi jelleg. Nem nagyon voltak klasszikus értelemben vett viccel – John Cleese elmesélte élete első kb. harminc-negyven évét, minden kissé eltúlozva és kifigurázva a hatás kedvéért. Hogy mennyire volt unalmas a város, ahol felnőtt, hogy mennyire tipikus, angolos szellemben élt ott mindenki, mind megtudhatjuk. Mesél a karrierje kezdetéről, látunk régi, nagyon fekete-fehér és nagyon rossz minőségű felvételeket kb. az ötvenes évekből, és természetesen rátér a Monty Python-os időszakra (abból is láthatunk jeleneteket), hogy hogyan verődött össze a banda, hogy zajlott az írás… Az egész elég bensőséges, de végig fenntartja az érdeklődést, ha másért nem, hát a szarkasztikus kis humormorzsákért, amiket Cleese el-elejt, mi pedig felcsipegethetünk. És a fuck szó is csak kétszer hangzik el.

Összességében: nagyon tetszett. Cleese bácsi nem véletlenül lett ekkora név a szakmájában, ez egyértelmű, és talán egy picit érződik a fentiekből is az iránta érzett csodálatom. 4/5

"I am Jimmy Carr and these are my jokes, let's not fuck about." (Being Funny, 2011)

A kontraszt lenyűgöző, ahogyan egy cseppet sem elegáns bakugrással rátérünk a jó öreg Jimmy Carr-ra. Kedvenc humorgombócom is újdonsággal jelentkezett november 21-én, méghozzá – a már megszokott, kreatív keresztelési hagyományait követve – a „Being Funny” névvel megvert turnésorozatának Birminghamben filmre vett kétórás előadásával. Az említett kontraszt azonnal megnyilvánul a fenti videóban, ahol annak tíz perce alatt a fuck, a shit és a cunt is többször beköszön – engem egyébként ez pontosan ugyanannyira zavar, mint eddig (tehát semennyire), de az összehasonlító elemzésnek mindenféleképpen kedvez, sőt arra is rámutat, hogy a humornak mennyi arca és különböző kifejezési eszköze van, és az egyik épp oly vicces, mint a másik. Nem állítom ugyan, hogy Carr és Cleese célközönsége pontosan fedné egymást, de üdítő dolog látni, hogy az idősebb generáció nem zárkózik el a mostaniak átalakult módszereitől és technikáitól sem. Úgy értem, a Monty Pythonban is volt egy sktech, ahol a temetkezési vállalkozó arra próbálja rábeszélni a férfit, hogy főzzék meg és fogyasszák el a halott anyját – ami így szárazon elmesélve undorítónak, dekadensnek és eléggé rémisztőnek is hangzik. A humor szépsége viszont abban rejlik (erről egyébként David Mitchell egyik cikkében olvastam az Observerben, amikor David Croft haláláról írt, aki egyébként a televíziós sitcomtörténelem egyik legnagyobb alakja és atyja, de ebbe most ne menjünk bele), hogy a legkomolyabb – esetünkben legelborultabb – témák kapcsán is képes megnevettetni, ami tapasztalataim szerint segít a kisebb problémák, kellemetlen helyzetek vagy az gazán nagy gondok feldolgozásában is. Mert ha az ember mindent komolyan venne, egész biztosan megőrülne.

Erre – mármint az elborultabb dolgok feldolgozásának képességére – ma nagyobb szükségünk van, mint valaha, hiszen a híradók tele vannak őrült gyilkosokkal, erőszaktevőkkel, csalókkal és rablókkal. Ha megnézzük a hírműsor első tíz percét, máris mélységes depresszió és paranoia lesz rajtunk úrrá, és a gazdasági hírek sem jobbak, amelyek a folytonos pénzromlás és az egymásra tornyosuló válsághelyzetek nem éppen napsütéses világába képesek csak elkalauzolni. De álljunk meg egy percre – mi köze is van ehhez Jimmy Carrnak?

A borítók. Számomra Cleese viszi a pálmát, Moran is jó, Carr nem bejövős ezzel a színnel meg pofavágással

Nyilvánvalóan arra gondolok, hogy ő okozta a gazdasági válságot és a világ morális leépülését. Vagy ha nem is, a viccei, amelyek kedvenc témái a szex, a pedofília (katolikus papokkal vagy nélkülük) és voltaképpen minden, ami morbid, általában kiverik a biztosítékot a borzasztóan erkölcsös (értsd: álszent) körökben, ami miatt állandóan döngetik és a ház őnáluk. (Most pl. egy Down-szindrómás poén miatt megy a huza-vona egy ideje.) Én, megmondom őszintén, baromira nem értem, hogy min vannak kiakadva – egy jótékonysági műsor volt. Ő ingyen lépett fel, és pénzt szedett össze egy alapítványnak, ami aztán tököm tudja, mire költötte azt. (Valószínűleg valamelyik fejes zsebébe vándorolt a suska, mint általában.) Az, hogy miből csinál viccet, teljesen mindegy, amíg az emberek nevetnek – a pszichológiában már réges-rég elfogadott tény, hogy az elfojtott deviancia sokkal veszélyesebb, mint az, amit valamilyen ártalmatlan módon képesek vagyunk levezetni. És akár tetszik a pocakos, ötvenes konzervatív újságíróknak, a stand-up comedynél ártalmatlanabb dolog a világon nincs. Nincs célja, és nincs üzenete (ahogyan azt a fenti videóban Jimmy is mondja), egyetlen dolgunk, hogy kinevessük. Aki képes komolyan venni a „shit in her cunt” felszólítást, annak olyan mentális problémája van, ami mélyebben gyökerezik egy (vagy több) stand-up gig megnézésénél…

De miért járattam most ezen rojtosra a billentyűzetemet, úgy istenigazából? Az igazság az, hogy magáról a DVD-ről nem sok olyasmit tudok mondani, amit már nem meséltem el. Offenzív, as ever, ugyanarra a szellemiségre számíthatunk, mint eddig, ugyanolyan hosszúságú és témájú viccekre, mint korábban, ugyanolyan erősséggel. A képi anyag talán egy picit durvább volt, mint szokott; volt közönséginterjú, amit én sosem szerettem túlságosan (és most sem kedveltem meg egy cseppet sem); a viccek milyenségéhez már teljesen hozzászoktam, de azért nevettem jókat így is. Tetszett, hogy voltak benne kicsit komolyabb és személyesebb pillanatok, amikor Jimmy azért bizonyítja, hogy nem egy elmebeteg állat ő csak azért, mert kiáll néhányezer ember elé és hülyeségeket beszél. A fenti elmélkedésem alapját is ő mondja el – ott, a színpadon, a DVD-ben.

Tetszett. Jimmys volt, de egyben újszerű is, ami egy több, mint kellemes egyveleg. 3,5/5

Megígértem magamnak, hogy ezúttal nem megyek kétezer szó fölé, és mivel nagyon közel vagyok ahhoz, hogy csúfos kudarcot valljak, lassan itt is hagyom a jónépet emésztgetni a posztot. Ahogy írtam (és közben volt egy hosszú beszélgetésem is nagymamámmal) arra jöttem rá, hogy valamilyen rejtélyes úton-módon engem személy szerint érettebbé tett a humor – valahogy könnyebb szembenézni a világgal, ha amellett, hogy felfogjuk és értjük a komoly dolgokat, az egészet egy nagy – néha szar, néha jópofa – viccként fogjuk fel. Lehet komolyan is poénkodni.

És most, ezerkilencszázötven szó környékén ünnepélyesen és sokatok megkönnyebbülésére ígérem, hogy igyekszek egy ideig leállni a stand-up és a humor témájáról ilyen mélységeiben és koncentrációban.

Or am I?

2011. november 26.

Körübelül ez volt a reakcióm, amikor egy-két hete rápillantottam a blogra - pusztán abból a célzatból, hogy napi internet-rituálém keretében megállapítsam, hogy a Mariana-árok mélye ennél élettelibb környezet -, és azt láttam, hogy nem egészen az a poszt van a főoldalon, aminek lennie kellene. Uccu neki az adminfelületre, ahol mit látok takaros kis kék háttér előtt?

A mai rendszerhibáért elnézést kérünk. (Klikk az aszerkhez.).

Importald a hianyzo bejegyzeseket es kommenteket google readerbol! (Olvass el es ezt is!)

Egyszerűen zseniális, nemde? Esetemben a Google Reader nem akarja az igazságot, szóval, ami oda van, az oda van. Kárfelmérés: a 30 day book challange, of course, megvolt gépen, már vissza is töltöttem, lustasági okokból egy posztba sűrítve az egészet. Kicsit hosszú, így összerakva, mi? A másik nagy falat a What Is It when these Comedian Monsters are Like, Totally Telling Jokes and Making People Laugh? (avagy az "annyira szar, hogy az már jó" címmel megvert), ami szintén itt pihen a gépemen, olyannyira érintetlenül, hogy fél óráig kerestem a mappáim rengetegében a dokumentumot, mire rájöttem, hogy még az asztalról sem pakoltam el.

A többi? Azt megette a webkettő. (RIP.)

Úgy emlékszem, volt valami személyes, nem túl jelentékeny, mert már nem is emlékszem, hogy miről szólt - az Oscar Wilde könyveket mutattam meg benne? Meg volt még valami gány, lelkizős rizsa is talán. És a Flogging Mollytól az Oliver Boy is kapott egy külön kis sarkot. Előbbit nem tudom reprodukálni, utóbbit pedig már nem rakom vissza, ott van, linkeltem, aki szeretné, hallgassa, töltse le, use, abuse, tudjátok.

A továbbiakban? Punnyad az oldal, mint eddig. Ma érdemi poszttal nem valószínű, hogy jelentkezem (bocs annak, aki még reménykedett), majd írok, amikor jön. Téli dizájn lesz, tudom is, hogy milyen képből, azt is megcsinálom valamikor. Várom már, hogy elteljen a drága imádott november, jöjjön a Télapó, túl legyek a nyelvvizsgán (nem is tudom, hogy az én elcseszettségemről vagy anyukám kulináris szkilljeiről mesél többet, hogy főleg az aznapi tuti-totál-awesome-ünnepi vacsora miatt ülök tűkön), advent, karácsony, stuff. Gőzerővel agyalok a tényleg finom és tényleg nem hizlaló kaja feltalálásán, mert ha így haladok, a téli szünetről gurulva megyek vissza a suliba. Egyébként meg fasírtban vagyok, mint mindig; most speciel nem annyira jól kezelem, és a hagyományos "ne foglalkozz ezzel", "te többet érsz", stb. mantrák még mindig nem működnek, de nyugi, azért élegetek. Lehet, hogy felböffentek pár száz szót a Punk Rockról is, csak az a baj, hogy nem bízom magamban, amikor mentális defektekre terelődik a szó, mert annak a vége rendszerint publikálhatatlan, antiszociális és mizantrópikus halandzsa. De túl érdekes volt a darab és túl szép az őszvégi, éjszakai Budapest ahhoz, hogy csak úgy elmenjek mellette.

Meglátjuk. Egyelőre életbevágóan fontos, hogy megnézzem a november 14-én megjelent Yeah, Yeah-t, amit már említettem az előző posztban.

Stupid title is stupid, sorry.

Úgy érzem, kicsit kijöttem a gyakorlatból - már ami az írást illeti -, és talán ennek a következménye az, hogy képes vagyok ilyen címmel blogposztot bocsátani az éterbe. No meg annak is, hogy borzasztóan tetszik, ahogyan Dylan Moran és Jimmy Carr DVD-jeinek címéből erőfeszítés nélkül lehet értelmes mondatokat kreálni. (Emiatt vannak olyan furcsán a kis- és nagybetűk is, nyugi.)

Dylan mi? És milyen autó? A kérdés jogos. Tekintve, hogy nálunk a mai brit comedy még a réginél - amit a középkorúak nagy része nézett még húsz évvel ezelőtt, mára viszont már a sorozatok címét is elfelejtették - is kevésbé ismert, egy rövidke életrajzi visszatekintéssel kezdeném.

Mivel én tízévnyi munkájukat (2000-től tavalyig) néztem meg, azt hiszem, most már örökre harmincasként maradnak meg az emlékezetemben - annak ellenére, hogy a maguk '71-es Dylan pontosan húsz nappal idősebb az anyukámnál és '72-es Jimmy pedig hat hónappal és három nappal fiatalabb az apukámnál születésével már igencsak a nagy 4-0 felé evickélnek. Mindketten ír szülők gyermekei, bár csak Dylan mondhatja el magáról, hogy ténylegesen a smaragdzöld országban nevelkedett, Jimmy ugyanis már egy londoni kórházban látta meg a lámpafényt.

Az ír gyökereknél gyakorlatilag a végére is értünk a fiatalkoruk közös pontjainak. Igaz, hogy mindketten neves iskolába jártak, de amíg Jimmy jó kisfiú módjára Cambridge-ben diplomázott politológia szakon, Dylannek tizenhat évesen elege lett a suliból, úgyhogy otthagyta az egészet, és négy évet töltött "ivással és szar versek megírásával". A Wikipédia szerint - mert persze nem magamtól vagyok ilyen tájékozott - egy időben még virágárusként is dolgozott, és meg kell mondjam, az egyik kedvenc szórakozásom a jelenet elképzelése, ahogy a védjegyévé vált borzos hajjal, borostás és másnapos képpel áll egy virágos stand mögött, mogorván pöfög egy cigin, és imádkozik, hogy egy vásárló nem sok, annyi se menjen a közelébe. Ha mégis, akkor igyekszik elég ellenségesen rájuk vakkanni ahhoz, hogy gyorsan eliszkoljanak. Esetleg néha, ha nagyon szorgalmas kedvében van, egymásra hány néhány girbe-gurba szárú fonnyadt virágot, összeköti egy zsinórral és hozzávágja a kedves vevőhöz, csak hogy kussoljon már és takarodjon a dolgára. (Csak úgy Bernard Black-esen, de erről majd később.)

"You'll laugh, you'll cry, it'll change your life." (Black Books, 2000)

Ennek a posztnak viszont nem az a célja, hogy a fiatalkorukban vájkáljak – ennél sokkal fontosabb a felnőtt kori munkásságuk megismertetése és persze az összehasonlításuk sem titkolt szándékom. Mint azt már fentebb említettem, komédiában, főleg (és alapbeállításon) stand-up comedyben utaznak mindketten, de nem egészen az itthon (főleg a Showder Klubból) ismert módon. Őszintén szólva semmit sem tudok a stand-up műfajának történelmi hátteréről, és nem is most fogok utánanézni, de abban biztos vagyok, hogy náluk előbb jelent meg, mint nálunk, éppen ezért nem alaptalan kijelenteni, hogy valamilyen továbbfejlesztett változatát művelik – vagy egyszerűen csak azért a nagy különbség a színvonal között, mert mindketten belevitték a saját stílusukat? Talán igen, lehet, hogy ennek nagyobb a valószínűsége, főleg, ha belegondolok (mert most, hogy erről van szó, egy kicsit járattam rajta az agyamat), hogy mi sem vagyunk kispályások az ezeréves rádiókomédiáinkkal meg persze Hofi örök és megmásíthatatlan érdemeivel.

Lényeg, ami a lényeg: úgy gondolom, ez a két ember magasabb szintre helyezte a viccmesélés művészetét, tagadhatatlan viszont, hogy nagyon különböző módon.

A jól megszokott módszer, amelyet mind ismerünk az itthoni példák alapján is – a kiállok, mondok néhány rövid viccet, majd egy-két humoros anekdotát, zárásnak pedig megint ellövök pár apró poént, taps, függöny – jelen esetben két szépen elkülöníthető és összehasonlítató ágra válik szét. Az egyik az egy témán sokáig elidőző, majd észrevétlenül egy másikba átcsusszanó, tehát összefüggő, gondolatébresztő, aktuális társadalmi problémákat, emberi kapcsolatokat és szokásokat humoros köntösbe bújtatva boncolgató, a másik pedig… Nos, a másik pedig Jimmy Carr.

"Have you ever fucked a girl so fat you thought it might count as a threesome?" (Making People Laugh, 2010)

Gondolom sikerült kitalálnotok, hogy a hosszabban ecsetelt módszert Dylan Moran mondhatja sajátjának. Amikor egy borzos ír megjelenik a színpadon, és – mozgáskoordinációs készségeit egy autistától kölcsönvéve – próbálja kihorgászni a mikrofont az állványból, még semmi különösre gondolunk, sőt, máris komikus az egész. Aztán, amikor még alig mutatkozott be (nem mintha fontos lenne ez az aktus, de emberünk ebben az esetben ad a formaságokra – látni fogjuk, hogy gyakorlatilag ez az egyetlen alkalom), már elő is kap egy doboz cigit az inge zsebéből, majd miután komótosan rágyújtott – a színpad kellős közepén – odamegy az előre felállított kisasztalhoz, és tölt magának egy pohár fehérszőlőlevet (I refuse to believe it’s something else). Ennek alapján, azt hinné az ember, hogy ő a keményfiú – Jimmy ugyanis rendszerint a szépen szabott öltönyében és rózsaszín kis ingecskéjében jólfésülten libben a színpadra, mosolyogva integet nekünk, és még az ásványvizes üveget – amihez maximum két-három alkalommal nyúl – is a díszlet mögé teszi, ahol minket nem zavar. Fura dolog, hogy mennyire megváltozik minden, amikor az ember beszélni kezd. Bár Jimmyről még a hangja alapján is azt hinné az ember, hogy eunuch. (Életem egyik legnagyobb meglepetése volt – és emlékszem, hogy noranche-szel egyetemben nem akartuk elhinni –, hogy nem meleg. Pedig tényleg, és évek óta együtt van Karoline-nal, a minden valószínűség szerint hatalmas tűrőképességgel rendelkező barátnőjével.)

"Children; midget drunks, that's what they are." (Monster, 2004)

A Dylan esetében nem nagyon tudok olyasmiről beszélni, hogy felütés: a fejében egyértelműen össze van állítva egy műsor, amely témák sorozatából – mint láncszemekből – van összefűzve egy logikus és jól kitalált lánccá. A témái általában felölelik az emberi élet főbb momentumait: a nemek közötti különbségek, az emberi kapcsolatok, a szerelem, a gyerek- és tinédzserkor szinte mindig felbukkannak, színesítve egy kis közélettel (csak nagyáltalánosságban, sosem konkrét eseményről), az angol és ír kultúra összehasonlításával vagy fikázásával, illetve a külföldi (francia, német) kultúra bármivel való összehasonlítás nélküli fikázásával. A lényeg az, hogy a dolgok mindig kapcsolódnak egymáshoz, és van abban valami élvezhető elegancia, ahogy Mr. Moran átcsusszan egyik témából a másikba. Maga a humora is finom: káromkodások persze vannak (de hát hol nincsenek ma már?), viszont még így is roppant visszafogott a másik delikvenshez képest.

Speaking of which, rendszerint Jimmy sem vacakol azzal, hogy röviden eldarálja az életrajzát a közönségnek mielőtt még belecsapna a lecsóba – ami azt illeti, általában a nyitó egy-két mondatos viccek után közli, hogy „Anyway, I’m Jimmy Carr, lovely to be here in Glasgow this evening” vagy akárhol máshol, ahol éppen van. Ezután rendszerint jönnek a viccek magáról a városról és az ottani emberekről (a fent említett helyen ez az „itt mindenki részeges és munkanélküli” kategória volt).

Még mielőtt valaki leülne Jimmy Carr-t nézni, figyelmeztetnem kell: ne tegye, ha vannak erkölcsei és komolyan is veszi őket. (Ha van ilyen olvasóm, akkor itt és most szeretnék részvétet nyilvánítani felé. Life is tough, especially for your kind.) Ugyanis egyik kedvenc komédiásom általános témái között a következők szerepelnek: 1.) minden katolikus pap meleg és pedofil 2.) anális és orális szex 3.) pedofília csak úgy általánosságban 4.) I fucked your mum (az ő kis világában szinte mindenre ez a válasz) 5.) a helyiek és az angoltól eltérő nemzetiségűek kigúnyolása 6.) és hasonló kaliberű bunkóságok. Meg persze a „fuck” szó minden egyes mondatban legalább kétszer kell, hogy szerepeljen. Aki vallásos, meleg vagy nem meleg, férfi vagy nő, esetleg transznemű (főleg, ha az), fiatal, középkorú, esetleg idős, szóval összességében bármilyen formában, de ember, az csak akkor nézze meg, ha képes felfogni, hogy ez vicc.

Én speciel gyűlölöm, amikor egyesek azzal jönnek, hogy Jimmy Carr mennyire offenzív és szexuálisan aberrált vicceket visz a színpadra. Ahogy ő mondta: „Offence can’t be given, only taken.” Vagy ilyesmi. A lényeg az, hogy én személy szerint úgy gondolom, hogy aki elég hülye ahhoz, hogy magára vegye, az meg is érdemli, hogy megpukkadjon. Mert egy dolog az, ha nem tetszik a stílusa, de megsértődni miatta – szerintem – egyszerűen nevetséges.

"Come on... Jesus was definitely a fag." (Telling Jokes, 2009)

Anélkül, hogy kisesszét írnék róla, azért szeretném leszögezni, hogy Jimmy Carr nem az a vadállat, ami a színpadon látszik belőle. Ami azt illeti, az elmúlt egy-két órában csináltam egy kicsit komolyabb, nem annyira szakmai jellegű researchöt vele kapcsolatban (igen, ilyenekkel baszom el az időmet tanítási időben, egy októberi vasárnap hajnali háromnegyed három körül), és sok minden kiderült. A magánéletét nem nagyon akarom kitárgyalni, de annyit még a Wikipédia is közöl róla, hogy a húszas éveiben eléggé bigottan katolikus volt (amit most már elég nehéz elképzelni róla – azzal az „emiatt pedig 26 éves koráig szűz maradt” dologgal kapcsolatban pedig még én sem tudom, elhiggyem-e, de mindenesetre eléggé szkeptikus vagyok). Arról nem is beszélve, hogy abban a családban, ahol a két idősebb fiúgyermek az anyjuk halála után perbe fogják az apjukat az öccsük felügyeleti jogáért… Nos, ott sem felhőtlen az élet.

Ennek ellenére, ha megnézünk néhány interjút, kiderül, hogy teljesen normális, szerény (és nem álszerény!) pasas, aki örül annak, amije van, és nagyra tartja azokat, akikkel körül van véve (gondolok itt a brit médiában előforduló kollégáira, műsorvezetőkre, stand-uposokra és hasonlókra). A legjobban talán a Jonathan Ross-szal való kapcsolatát bírom, ami mondjuk nem meglepő, tekintve, hogy „Wossy”-t (ez a beceneve, amit a beszédhibája kapcsán kapott/adott magának) nemrég fedeztem fel magamnak, és szerelem volt első látásra (tiszta dilis ő is, és imádnivaló). Utóbbi egyébként főleg talkshow házigazdaként vált híressé, de mára már szabályos polihisztorrá nőtte ki magát 2010-ig a BBC (és alkalomadtán a Channel 4 – ahol Dylan Moran Black Bookssza futott egyébként), azóta pedig az ITV berkeiben működve. A lényeg: abban a három Friday Night with Jonathan Ross interjúban borzasztóan édesen elbaromkodtak egymással. (Beágyaznám, de sajnos az egymás ölébe ülő férfiak és az „erekció” szó elhangzásának száma magasan meghaladja a magyar közönség tűréshatárát. Nem szeretem egyébként, hogy nálunk a magát über toleránsnak és az önkifejezést mindenek felé helyezőnek tartó generáció – ami történetesen pont az enyém, bugger – nevetségesen kétszínű, és a világ legkönnyebb dolga olyat mutatni neki, amitől azonnal kollektíven a plafonon van minden egyes tagja. Nem egy emberrel elmélkedtem már azon, hogy mi lenne itt, ha be mernének nyomni olyanokat a közszolgálati tévébe, mint amiket a BBC vállal. Ld.: a QI „Future” című epizódja. Khm.) Azt viszont, hogy ilyen jóban van a Little Britain-ös (itthon „Angolkák” a Comedy Centralon) David Walliamsszel és Matt Lucasszel, nem tudom, hogy képes vagyok-e feldolgozni, mivel rettentően irritálnak mindketten. De hát c’est la vie.

De ha már el sikerült kalandoznom a stand-uptól, hadd említsek meg még néhány műsort, amiben/-ből ismerem és kedvelem. Először is a fent említett QI-ban láttam, ahol hamar az egyik kedvenc vendégem lett, mindig vártam, hogy újra szerepeljen, és megörültem, ha láttam a fejét, mert olyankor lehetett tudni, hogy jó kis rész elé néztem. Aztán ő vezeti a The Big Fat Quiz of the Yeart is, ami 2004 óta minden évben karácsony táján megy a Channel 4-on. Gyakorlatilag egy kvíz az év közéleti és médiaeseményeiről, amelyben három két fős csapat küzd egymással (természetesen minden csapattag híres tévés személyiség, szóval a röhögőgörcs garantált). Rengeteg egyéb helyen is megfordul persze, olyan dolgokban, amiket nem, vagy csak elvétve nézek (a Would I Lie to You?-ban pl., ami az első műsor volt, amibe belenéztem a BBC iPlayeren, miután sikerült átbaszni, hogy azt higgye, brit vagyok).

Az új DVD-je Being Funny címmel (biztos szándékosan csinálja, elszántani keresi a legpocsékabb címet egy stand-up DVD-nek) november 21-én jelenik meg.

Visszaolvasva az előző néhány bekezdést, még így, hogy szívfájdítóan meg kellett nyirbálom minden gondolatmenetet, hogy csak ennyire legyen unalmas, szóval még így is azt kell megállapítanom, hogy ha a biosztudásom lenne ilyen hatalmas, nem azzal kellett volna hazajönnöm a csütörtöki témazáró után, hogy „szorítsunk, hátha meglesz a kettes”. Dylanről sokkal nehezebb volna ennyit írni. Egyrészt azért, mert olyannyira keveset szerepel a mainstream médiában, hogy a Black Books óta tévéképernyőn csak az MI5 ügynökei láthatták a fejét. De mivel én egy nagyon elszánt blogger vagyok, találtam nektek egy interjút, ami szintén – s lőn meglepetés – Jonathan Ross műsorában került felvételre. És olyan elképesztően érdekes az ellentét, ami a poszt két tárgya között húzódik, hogy a korábbi ígéretemet megszegve, mégiscsak rakok be Wossy-részleteket, méghozzá kettőt is.

(Friday Night with Jonathan Ross, 2009)

Amire itt gondolok „elképesztően érdekes ellentét” alatt, az az, hogy nem elég, hogy bár ugyanaz a munkájuk, teljesen ellentétes módon végzik el, de a hozzáállásuk is teljesen más: Jimmy átváltozik a színpadon, és abszolúte másképp viselkedik civilben, míg Dylan attitűdje – ha megnézitek – mit sem változik. Az egyik ápolt, a másik borzos és borostás (bár utóbbinak tagadhatatlanul jobban áll), az egyik házas és gyerekei vannak, a másik tíz év után sem veszi el a barátnőjét és természetesen gyereke sincs, az egyik nagyon mainstream, a másik nagyon nem az, az egyik modern, twitterezik meg minden, a másik… inkább hagyjuk. Lenyűgöz, hogy alapvetően ez a két ember ugyanazt a kötelet az egymástól lehető legtávolabb eső végein húzza, és mégis mindkettőnek szurkol az ember.

Novemberben azonban végre ismét lesz bennük valami közös, mivel Dylan is akkor adja ki az új, Yeah, Yeah - Live in London című (egy fokkal jobb, de még mindig nem az igazi) DVD-jét, bár pár nappal korábban, 14-én.

Korábbi munkái közül a legfontosabb nyilván a Black Books (amelynek kapcsán muszáj megemlítenem, mennyire elégedetten konstatáltam, hogy Jonathan Ross azt is szerette), de több filmben is szerepelt, amit itthon nyilván senki sem ismer. Nekem ezek közül egy van meg, az A Cock and Bull Story, amit az amúgy is impozáns stáb miatt töltöttem le, de még nem néztem meg. (Ha valakit érdekel, Steve Coogan – Night at the Museum, Hot Fuzz, Tropic Thunder, Percy Jackson, sok minden –, Rob Brydon, David Walliams, Stephen Fry, Kelly Macdonald, Mark Williams.)

Lényeg, ami a lényeg – mert már így is borzasztó hosszú lett ez a bejegyzés, már nem is blogba való –, mindkét komédiás, Jimmy és Dylan is kiváló a maga nemében, és én, mint lelkes fan, aki ebben a posztban most kiadott magából ezt-azt, ajánlom őket a minőségi kikapcsolódást keresőknek. Na jó, Jimmyt inkább azoknak, akik csak simán ki akarnak kapcsolódni, és magas a tűréshatáruk.

(Majdnem kétezer-háromszáz szó… Lesz egyáltalán ember, aki képes ezt elolvasni rajtam kívül?)

A Freeblog rendszerhibája miatt egy posztban van visszatöltve az egész kihívás (szóval ne keresd a többi részletet).

Azért nem ötletlopást írtam, mert ezek a 30 DAY CHALLANGE-ek (amelyeket, ha normálisan, kis betűkkel írsz le, valamiért hirtelen már nem is stimmelnek, csak fílingjüket vesztve áramlanak tova az éterben) már régóta ott keringenek a fejem fölött Tumblr-felfedező hadjárataim zsákmányaiként. Gondoltam is, hogy milyen érdekes lenne megcsinálni egyet-kettőt, elvégre nem nagy cucc, naponta egy valamiről kell írnod 30 napon keresztül - még egy hozzám hasonlóan lusta pokolfajzatnak is boldogulnia kéne vele.

Akárhogy is, a hangzatos terveknek mindig lustaságba és feledésbe fúlás a végzete, úgyhogy nem meglepő módon ezek is így jártak - volna (ó, micsoda ördögi csavar!), ha noranche egy hirtelen gondolattól és az enyémnél tetemesebb mennyiségű lelkesedéstől, kitartástól és önuralomtól (ne is próbáld tagadni!) vezérelve nem publikálja ezt.

Ekkor már a kísértés olyannyira megerősödött, hogy nem átallottam rákeresni erre – és a még szimpatikusnak tűnő challange-ekre –, majd egy-egy nemesen egyszerű, .txt formátumú fájlocskában lágy mozdulatokkal a merevelemezem oltalmába helyeztem őket. Mondván, hogy majd kicsit később tartalommal is megtöltöm őket. Haha, jó vicc. A „majd kicsit később” ugyanis az ilyen szituációkban tudva vagyon, hogy minimum néhány hetes, ha nem egyenesen hónapos intervallumot jelent.

Nos, most akár még büszke is lehetnék magamra, ugyanis röpke tizenvalahány nap után meglehetősen spontán módon az ölembe csaptam Eileent, letelepedtem a könyszekrény elé, és kezdetét vette a történelem legizzasztóbb háromnegyed órája. Azt, hogy az eredményen látszik-e a nyögvenyelősség, és ha igen, mennyire, majd ti megmondjátok, ha lesz kedvetek a végén. Amennyiben nem, nekem az is megfelel, a Tetszik gombra való ráfekvésért viszont mindig hálás vagyok. :)

Minden egyes választást hosszas mérlegelés előzött meg, így az eredmény nem mindig helytálló. Úgy értem, lehet, hogy vannak kategóriák, amelyek a túlgondolkodás áldozatául estek (bocs, kedveseim). Ha nem is mondanám azt, hogy „problémát jelentett”, minimum „sok munkát adott” még a változatosság fenntartása, ami az olvasóközönség gyönyörködtetése és érdeklődésének oltalmazása mellett azt a nyilvánvaló célt is szolgálta, hogy úgy tűnjön, mintha borzasztóan olvasott lennék (pedig nem), intelligens módon (pedig nem) szánt szándékkal (pedig nem… igazán) bele-belecsípve a legtöbb létező műfajba, formába, féle-fajta íróba és gondolkodásmódba. Pedig – és ez most megdöbbentő lesz, készülj fel – nem.

Mindegy, mivel már valószínűleg fejfájdító mennyiségű mentális erődbe kerül, hogy legalább próbáld nem unni ezt a rizsát, lépjünk tovább az egy posztba sűrített 30 DAY BOOK CHALLANGE-re (avagy, gyengébbek kedvéért, a 30 napos könyvkihívásra – note to self: soha, ismétlem SOHA, ne menj műfordítónak, mert úgy tűnik, címekben máris majdnem olyan vacak vagy, mint a hivatásosak).

A publikáció külalakját szégyen és változtatás nélkül szinte teljes egészében lekoppintom a már fent linkelt blogbejegyzésről, ahogyan a napi kihívások fordítását is. Részben kényelmi okokból, részben pedig mert tényleg felesleges volna variálni velük, jól vannak, ahogy vannak.

THE 30 DAY BOOK CHALLENGE
~ A 30 napos könyvkihívás (sic!)

Day 01 – Best book you read last year – A legjobb könyv, amit a múlt évben olvastam: P. G. Wodehouse: Jeeves-sorozat
S ím, máris itt az első ferdítés, ugyanis elsőre egészen biztosan nem ezek ugranának be 2010 legjobb könyveinek – szuperek voltak, sőt remekek, de ha a kérdés, hogy „mi volt a legeslegjobb könyv, amit tavaly olvastam?”, csupán néhány kósza gondolatra elegendő ideig foglalkoztatná az agyamat, Wodehouse könyvei valószínűleg hamar tovatűnnének a maguk egyszerű, pasztellszínű, lágy kedvességével az elragadó, színes forgatagként az elmémet ide-oda rángató benyomások között. Mélyebben belegondolva viszont (és elmélkedésre hál’ Merlinnek bőven jutott idő) a maguk idejében, a hullaházszerűen hideg késő őszi estéken létfontosságúak voltak a optimizmusukkal és szerethetőségükkel egy olyan ember számára, aki hol érzelmileg, hol idegileg (hogy egyszerre mindkét fronton) volt kimerülve. Wodehouse könyveitől állítom, hogy fizikailag lehetetlen nem jobban érezni magadat, még akkor is, ha nem a mai, köznapi értelemben (ami egyébként egy torz szarcsomó, jegyzem meg halkan) nem nevezhetők vígjátéknak. (Ettől függetlenül persze azok.) Én sem szoktam hangosan kacagni rajtuk, viszont negyedórányi olvasás után mindig megjelenik valami jóságos-nagymamás mosoly, ami elég groteszkül mutathat, mondjuk, az én pofázmányomon, ezért gyorsan le is vakarom, csak hogy tíz perc múlva megint feltűnjön – bad luck, bitch.

Day 02 – A book that you’ve read more than 3 times – A könyv, amit háromnál többször olvastam el: Josephine Hart: Gyűlöllek (Sin)
Ha jól értelmezem, ez már nem csak a 2010-es évre vonatkozik, amikor is egyébként egyetlen egy könyv sem akadt, amin kettőnél többször rágtam volna keresztül magamat könyvmolyi lényemmé átszellemülve. Ezt szem előtt tartva nyugodt lélekkel teszem meg eme kategória egyeduralkodó királynőjévé a Gyűlölleket (eredeti nevén Sin; már nem is vagyok hajlandó a fordítónak való gúnytól csöpögő gratuláció begépelésére, csak annyit mondanék: szerintem a Bűn jobban hangzik. Tömörebb, fajsúlyosabb, drámaibb, etc., minden, ami kell – -ett volna.) Josephine Hartról egy mondat erejéig emlékezzünk meg, ugyanis nem olyan soká lesz két hónapja, hogy június másodikán, hatvankilenc évesen, petefészekrákban elhunyt.
Sajnos – illetve nem, egyáltalán nem sajnos – azt kell, hogy mondjam, hogy ez az 1992-ben kiadott könyv is körülbelül annyira vidám, mint az előző mondat (és amennyiben azt valaki mulatságosnak találta, menjen orvoshoz). A Sin, csak hogy maradjunk az eredeti címnél, egy Ruth nevű nő alapból sem épnek tűnő személyiségének torzulását követi nyomon évtizedeken keresztül, attól a pillanattól kezdve, hogy kislánykorában a családjába, amely boldog, angol kisvárosi háromtagúságban tengette napjait, betoppan Elizabeth, az elárvult unokatestvér, akit attól kezdve testvérének kell neveznie még akkor is, ha az az imposztor tisztaságával és ragyogásával a sötét árnyékvilágba taszítja Ruth-t. Akármit is tesz, Ruth soha sem érhet fel nővére tökéletességéhez sem a szülei, a tanárai, az ismerősei, a barátai vagy a világon bárki más szemében – örök másodikként irigy áhítattal és gyűlölettel figyeli Elizabeth-et, megpróbálkozva nővére lényének apró esszenciáit beépíteni saját magába. Az idő múlásával már nem csak mozdulatokat, hanem apró tárgyakat is ellop a lánytól, csak hogy dugdoshassa őket a szekrényében, és néha-néha a zsákmányban gyönyörködve maga is Elizabeth-é váljon néhány röpke percre. Felnőttként viszont a kockázatos, őrület-közeli játéknak, amit Ruth űz, emelkedik a tétje, és már a használati tárgyakon messze túlmutató dolgokért folyik a küzdelem, amelyről csakis ő tud – mindenki más, Elizabeth-et is beleértve, átlagos, talán kissé hallgatag és komor, de semmi esetre sem veszélyes nőnek látja a fiatalabbik testvért. A megfeszített húr azonban elpattan, a penge éle megremeg, a játék pedig oly’ módon ér véget, ami összeroppant mindent és mindenkit, és bár a befejezés a legrosszabb szájízűeknek is minimum keserédes, a mű utóíze mégis ottmarad, nemhogy napokig, de évekig, és nem véletlen módon, sohasem bolyhos kisállatok és szivárványok képét idézi fel bennünk.
Egészen biztosan nem lehettem több tizenkét, maximum tizenhárom évesnél, amikor először a kezem ügyébe került ez a könyv, és mint az valószínűleg leszűrhető végtelenül optimista személyiségemből, mély nyomot hagyott bennem. Azt hiszem, az első rendes (nem kötelezőolvasmány, nem pöttyös/csíkos könyv) regény, amit valaha olvastam, és azóta is annyiszor ütöttem már fel egy-egy délutánon (két-három óra alatt simán kiolvasható egy szuszra – legalábbis, ha az ember lelke bírja), hogy komolyan meglátszik rajta. Ragasztott könyv, így az oldalak tízes-húszas-ötvenes csapatokban együtt maradva váltak el a gerinc belsejétől (még szerencse, hogy keményfedeles, különben szerintem már egyszerűen felmorzsolódott volna). Hart regénye tag a Háromnál Többször Olvasott Könyveim Klubjában, amely olyannyira exkluzív, hogy nem is kell rajta senkifiával osztoznia – utána ugyanis Hugh Laurie regénye következik pontosan három olvasással, ami ugyebár még nem elég. Általában egyszer olvasok el regényeket, de azalatt az egy alatt minden neuronom az adott oldal felé fordul, és semmi mással nem foglalkozva állítom, hogy minimum kettő, de inkább több olvasás hatásfokával dolgoznak a kicsikék.

(Hosszú lesz ez a lista, ha minden egyes könyv után annyit írok, amennyi egy saját posztnak is megállná a helyét…)

Day 03 – Your favourite series – Kedvenc könyvsorozatom: J. K. Rowling: Harry Potter-sorozat
Hát igen. Gondolom mindenkit hatalmas meglepetésként ért. Nem is tudom, mit írhatnék róla, mert nem tűnik szavakkal kifejezhetőnek, hogy mennyire szerves részem az a világ, az emberek, a szokások, az az élet.
A nagy ős-fanok szeme mindig elkerekedik, amikor töredelmesen beismerem, hogy 2008-ban kerültem először kapcsolatba a Harry Potterrel írott formában, akkor is hónapokig csak fanfictionnel, nem is az eredeti regényekkel (az alapokat tudtam a filmekből, amit nem, azt a kedves Google feltárta előttem). Aztán, amikor képes vagyok azt, mondani, hogy „igen, én is ezen nőttem fel” olyanok társaságában, akik tízéves koruktól csüggnek Rowling anyánk kebelén, szinte érzem, ahogy a rám szegeződő tekintetek halálos lézersugárként égetnek lyukat a koponyámba. Pedig tényleg így van. Azt ugyanis, ami 2008 előtt MYa néven futott, egy hús-, vér- és információköteg összességeként tudnám jellemezni, ami a mára már védjegyemmé vált tulajdonságok 99%-át mellőzve, meglehetősen szomorkás egyhangúságban tengette napjait. Aztán egy nap, bumm, a Google megmentette az életemet – szó szerint, ugyanis egy keresés során (fogalmam sincs már, mi után kutattam) bukkantam rá életem első fanfictionjére, amit puszta kíváncsiságból (nevezetesen: „fúj, Piton-Hermione párosítás? WTF. Ez nagyon beteg, muszáj megnéznem…” – igen, az SSHG lett a kedvenc párosításom kábé fél órával eme gondolat után) olvastam el. Aztán baromi rövid idő – egy nyár – alatt lezajlott az az átalakulás, amit mások „gyerekkornak” neveznek, vagyis amikor a világból keveset felfogó, tátott szájjal és üveges tekintettel a világra meredő embernek csúfolt lényből – jó esetben – kreatív, önálló gondolatokkal, látásmóddal és szilárd világnézettel rendelkező, de mégis formálható egyénné fejlődsz. Személyiségem három különböző, egymást néha át-átfedő gyökérből táplálkozik, és a HP egy ezek közül. (További érzelgősségért és örök tanulságért tessenek meglesni eme friss publikációt.)

Day 04 – Favourite book of your favourite series – Kedvenc könyvem a kedvenc könyvsorozatomból: J. K. Rowling: Harry Potter és a Félvér Herceg (Harry Potter and the Half-blood Prince)
Főleg a címe miatt, persze, de amúgy is ezt élveztem a legjobban – életem legnagyobb teljesítményeként tartom számon, hogy egy délután alatt felfaltam a maga hatszáztizennyolc oldalával. Nagyon ritkán olyan jó érzés csupán az – maga a tény –, hogy olvashatom, ill. végre olvasom a könyvet, mint amennyire akkor volt. Élmény, igazi, valódi varázslat, olyan, amit a Harry Potter mindig is teremtett, teremt és teremteni is fog, amíg akad ember, aki a kezébe veszi – márpedig vagyunk néhány millióan, akiknek eltökélt szándéka, hogy továbbra is életben tartja a Harry Potter univerzumot, „egy korszak vége” ide vagy oda.
(Ehhez a sorozathoz egyébként még csak annyit, így zárójelben, hogy úgy imádom, amikor a negyven-ötvenéves korosztály egytől egyig tiszteletreméltó képviselői lightosabb esetben csak szarkazmussal és gúnnyal átitatott mondatok felhasználásával, burkoltan, a szenvedélyesebb fajta pedig hangosan és egyenesen szidja a Harry Pottert. Nem elég ugyanis, hogy az ilyenek egyszer sem vettek még a kezükbe egy darab Rowling-könyvet sem, hanem a filmek alapján – ugyan már, kérem… – dobálóznak a szavakkal, ami rosszabb napjaimon dühít, jobbakon csak elnéző mosolyt csal az arcomra; de még ahhoz is elég hülyék, pardon, meggondolatlanok, hogy nagy bölcsességükben elfelejtsék, mennyire Rowling malmára hajtják ezzel a vizet. Úgy értem, a nagy zseniket a saját koruk többi „nagy zsenije” rendszerint megveti, hogy aztán majd csak tíz-húsz év múlva, életük alkonyán, vagy ne adj’ Merlin már holtukban, fedezze fel a következő generáció a korszakalkotó nagyságukat… Márpedig az alapján, hogy a mostani késő-középkorúak mit összenyekeregnek rajta, tíz éven belül Rowling lesz a világirodalom egyik legnagyobb alakja*, Shakespeare meg szégyenkezve bujkálhat az árnyékában. Just sayin’.)

*Ez persze hülyeség. Máris az.

Day 05 – A book that makes you happy – Egy könyv, ami felvidít: Vavyan Fable: Szennyből az angyal
A Fable-könyvekkel az a baj, hogy egyenként nagyon jók: pörgősek, a nyelvi humoruk Stephen Fry szintje felé nyújtózkodik, a karakterek, igaz, nem különlegesek és nem is túl egyediek, de azért jók és jól vannak összeválogatva, van szerelem, bár az is kissé kiszámítható, maga a történet úgyszintén, ami viszont egyáltalán nem zavar senkit, ugyanis már az első bekezdés tisztázza, mennyire könnyed írásnak nézünk elébe, amely céljául nem tűz ki semmi mást, csak a szórakoztatást. Ez eddig egy cseppet sem hangzik rosszul, sőt! A baj csak annyi, hogy erre az egyetlen vázra – minimális változtatásokkal – épül szinte az összes Fable, ami ad egy bizonyos „ha egyet olvastál, olvastad mind”-fílinget, ami a második könyv után, amit kivégezve rájössz, hogy a mondás igaz, egyszerűen elveszi a kedvedet attól, hogy egy újabb Fable-kötetre újabb több mint háromezret adj ki ugyanazért az élményért, egy kicsit más színű-szagú, de ugyanolyan köntösbe bújtatva.
Ezért van tehát az, hogy Szeretem a Szennyből az angyalt – végtére is a kategória követelményeinek tökéletesen megfelel: felvidít, a nyelvezetét pedig külön öröm olvasás közben megforgatni az agyamban –, az írónővel kapcsolatban viszont mégis fenntartásaim vannak. Azt, mondjuk, hozzá kell tennem, hogy nem vagyok szakértő a témában, a véleményem alapját csak apró, kósza benyomások szolgáltatták. Természetesen bárkinek joga van teljesen egyet nem érteni, hiszen c’est la vie.

Day 06 – A book that makes you sad – Egy könyv, ami elszomorít: J. K. Rowling: Harry Potter és a Halál ereklyéi (Harry Potter and the Deathly Hallows)
Igen, tudom, ez most megint egy kicsit szájhúzós, kicsit „ennél jobbat nem tudtál volna kitalálni?” meg egyébként is gagyi… De ami igaz, az igaz, én megkönnyeztem a könyv végén, hogy vége. Úgy értem, haltak meg emberek, tudtam, hogy meg fognak halni, viszont nem nagyon vágott a földhöz a dolog (filmben már más kérdés), maga a tény azonban, hogy ennyi, the end, Finite Incantatem… Természetesen nem esett jól. A fanficek világa persze mindig ott volt, hogy vigasztaljon, az ott való kalandozás pedig sok-sok emlékezetes hónapként raktározódik a memóriámban. Arról nem is beszélve persze, hogy megalapozta az ismereteimet, módszereimet, stb. az elkövetkező tetemes számú fandom ízekre szedésében. Mert persze minden mesevilág más, de a legalapvetőbb elemeik ugyanazok, esetleg másképp kombinálva.

Day 07 – Most underrated book – Egy könyv, amit szerintem alulértékelnek: Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül
Lehet egy magyar klasszikusra egyáltalán használni az „alulértékelt” szót? Irodalmárok, irodalomtörténészek és a többi hivatásos számára nyilván megvan ennek a regénynek is a helye a magyar prózai alkotások hierarchiájában, fogalmam sincs, hogy a ranglétra alján vagy tetején (őszintén nem is érdekel). Szóval most tisztázzuk, a félreértések elkerülése végett, hogy az alatt, hogy „alulértékelik”, én az oktatási rendszerre célzok.
Karinthy ugyebár – nagyon helyes módon, megjegyzem – fontos része a tananyagnak magyarból, és az Így írtok tijét a brüsszeli, szerencsét hozó rézdomborműhöz hasonlóan fényesre polírozta figyelmével a nagyérdemű, de úgy érzem, hogy – nagyon helytelenül – az Utazás a koponyám körül szégyenteljes módon csupán bujkál az árnyékában. Pedig nem vagyok benne biztos, hogy nem érdemesebb-e inkább az utóbbit kezébe vennie a mai olvasónak (na jó, igazából de, biztos vagyok benne). Az Így írtok ti ugyanis biztosan remekmű volt a maga idejében – de ahhoz, hogy ma is az legyen sok olyasmit kellene ismerni, amit mi már nem nagyon olvasunk el. A fent említett professzionális könyvmolyok tehát elhiszem, hogy nagyokat kacagnak rajta otthon a kandalló előtt üldögélve a bőrfotelben, egy pohár pompás vörösbor társaságában, de valljuk be, a legtöbben nem vagyunk ilyenek.
Az Utazás a koponyám körül viszont minden magyarul értő és olvasni tudó halandó számára elérhető, humoros, élethű (gáz is lenne, ha nem lenne az, lévén, hogy dokumentarista), épp eléggé meghökkentő és elgondolkodtató ahhoz, hogy… nos, hogy meghökkentsen és elgondolkodtasson, de úgy, hogy közben a regény maga szórakoztató marad. Nyelvi humorból jeles főleg, ha a korát is számításba vesszük, félig-meddig még aktuális is, hiszen egy-egy agydaganat tudtommal még mostanában is okoz fejfájást az embereknek (ouch, rossz szóvicc, nagyon rossz). (Erről jut eszembe, a betegség lefolyásának leírása egészen remekre sikerült.) Karinthy voltaképpen visszaadta a magyar prózába vetett hitemet ezzel a regénnyel. Végső konklúzió tehát: több Utazás a koponyám körült és kevesebb Így írtok tit az irodalomtankönyvekbe!

Day 08 – Most overrated book – Egy könyv, amit szerintem túlértékelnek: Szalai Vivien: Hamis gyönyör
Az eset, amikor a briliáns alaphelyzet akármennyire jó, nem elég, hogy megmentsen egy könyvet (vagy inkább írót) a nemes egyszerűséggel szar kivitelezéstől. Minden barátnőm el van ájulva tőle, főleg a hatalmas hatással, amit a lelkükre gyakorolt, én meg csak nézek, hogy – mivan? Elmesélve teljesen érdekesnek és olvasásra érdemesnek hangzik: a luxusprostituált élete, kliensek, akik megalázzák a Szofit, de hiába, a nő képtelen lemondani a luxuséletről. Szofi érzelmi defektessége, a rettegés az AIDS teszt előtt, Péter… Maga a „sztori” (ez elméletileg valódi történet – tudom, hogy olyan a cinizmusom és a szkepticizmusom, mint egy ötvenes angol pasasé nem, nem utalgatok Ted Wallace-re, de engedtessék meg nekem, hogy abban a hitben éljem értéktelen kis életemet, hogy azért eléggé erősen ki lett színezve) jó lenne, egészen kiváló, de a kivitelezés teljesen összecsapott. Ez talán abban nyilvánul meg a legjobban, hogy – iskolaidőben! – nem hogy egy délután, de egy nekifutás elegendő volt ahhoz, hogy kiolvassam – egy történetet, ami prostitúcióról, érzelmi és fizikai bántalmazásról és, higgyétek el, még sok más csúnya dologról szól! A végén ráadásul már kurvára elegem volt az egészből, jó sztori ide vagy oda, csak túl akartam lenni rajta, hogy végre olvashassak valami minőségit sőt, akár egy tankönyvet is, bármit, csak azt ne kelljen. Az egészben az elpazarolt potenciál zavar a legjobban, mert ha nem akarta volna ilyen röviden, tömören, minden irodalmi szépséget és a szavakkal való festészetet mellőzve letudni Szalai a könyvét, nagyszerű – de minimum nem rossz – regény kerekedhetett volna ki belőle. Kár érte. (A Drága kéjt még nem kaparintottam a kezeim közé, de csak azért is el fogom olvasni, és ha megint ezt teszi velem az író, vér fog folyni.)

Day 09 – A book you thought you wouldn’t like but ended up loving – Egy könyv, amiről azt hittem, nem fogom szeretni, de a végén mégis másképp alakult: Sinéad Moriarty: A földre szállt nagynéni (In My Sister's Shoes)
A „loving” talán túlzás, de azért kellemesen csalódtam. Nem volt benne túl sok világrengető motívum, valószínűleg azért, mert drámában én elég hardcore fazon vagyok, így nem ütött szíven Fiona betegsége, és őszintén szólva az is elég nagy gáz volt, hogy a pihentetés helyett főleg csak stresszelt a könyv (ENNYI INKOMPETENS EMBERÁLLATOT EGY HELYEN, MERLINEM…!), de fura módon összességében így is pozitív nyomot hagyott bennem. A földre szállt nagynénivel az a helyzet, hogy egy drámai alaphelyzetet (nem a színházi értelemben) kapunk, és ahogy a történet továbbhalad, kétségbeesetten lavíroz aközött a hangnem között, ami ehhez a témához illene és aközött, amit az író szeret, ismer és szán a történetnek. Ez másoknak a feszültséget oldandó – jó – megoldásként jön le, engem szimplán zavar. Főleg azt nem szerettem, hogy olyan sok mellékszál lehetőségét lebegtette meg az író, de alig használt ki néhányat, és már ez is frusztráló, azokat viszont, amiket végül megtartott, vagy teljesen irrelevánssá tette, vagy vakvágányra vezette – mi ez, kérem?
De még mielőtt elveszem mindenki kedvét tőle, azért megmagyaráznám, hogy miért is volt pozitív csalódás (mert a fentiekből minden kiderül, csak az nem).  A kiaknázatlan lehetőségek terén hasonlít a Hamis gyönyörre, abban viszont különböznek, hogy ennek az írásakor legalább energiát fektetett Moriarty (nem vigyorgok, nem vigyorgok…) abba, hogy – ha csak a könnyed műfaj mércéivel mérve is, de – irodalmi legyen a műve. Ahol a gondolatot ki kell fejteni, ott ki van fejtve, ahol leírás kell, ott leírás van, a cselekmény mégis halad, és nem sajnálták a papír arra, hogy kinyomják.
Meg aztán voltak kimondottan élvezhető epizódok (most hirtelen a hajvágós jut eszembe), és volt egy szereplő, Kate exe, Sam, aki egyszer sem idegesített. Ami ritka dolog.
Belenéztem néhány kritikába erre-arra az interneten, és úgy látom, mások szerint „életszerűen, de mégis úgy ábrázol egy családi krízist, hogy szórakoztató maradjon”. Úgy legyen!

Day 10 – Favorite classic book – Kedvenc klasszikusom: A bécsi asszony – Magyar írók bécsi novellái és feljegyzései
Ha már az Utazás a koponyám körül volt, ide jöhet egy másik szívemnek kedves magyar klasszikus – illetve klasszikusok. Nem véletlen ugyanis, hogy nem írtam szerzőt: ebben a kötetben Adytól kezdve Karinthyig sok mindenkinek benne van a keze, még Móricznak is (nem tudom, ismeritek-e a M. bácsival kapcsolatos érzelmeimet, de ha nem, biztosan lesz még róla szó). Az egyébként noranche névnapi ajándékaként is funkcionáló Bécsi asszonyról az alcím gyakorlatilag el is mond mindent, amit el lehet: minden, ami Béccsel kapcsolatos, ott játszódik vagy csak megemlíti az osztrákokat, jöhetett, a végeredmény pedig természetesen minőségi. Nem nagyon van mit mondanom, egészen más érzés, mint egy kortárs könyvet olvasni. Valahogy… kifinomult(abb).
(Negyedórás keresés után itt a szerzőlista: „A kötet szerzői között találjuk Ady Endrét, Bíró Lajost, Hunyady Sándort, Karinthy Frigyest, Kosztolányi Dezsőt, Krúdy Gyulát, Lovik Károlyt, Márai Sándort, Móricz Zsigmondot, Szini Gyulát, Szomory Dezsőt és másokat.”)

Day 11 – A book you hated – Egy könyv, amit utáltam: Gárdonyi Géza: Egri csillagok
Ez egy kicsit félmegoldás, egyrészt azért, mert ezen kívül nem jutott eszembe egy olyan könyv sem, amit tényleg utáltam volna, másrészt pedig igyekszem mindenütt felszólalni azzal kapcsolatban, hogy mennyire ellenzem, hogy a borzasztó általános iskolai kötelező olvasmányokkal már tizenegy évesen elveszik a gyerekek túlnyomó többségének kedvét az olvasástól. Ezzel nem Gárdonyi halhatatlan és vitathatatlanul jelentős művét akarom bármilyen formájában csorbítani (mintha képes lennék erre a kis szar véleményemmel, ami kb. három embert foglalkoztat összesen a világon…), azt viszont, ha ezer évig élek sem értem meg, hogy miért kell ötödikesekkel ötszáz oldalas történelmi regényt olvastatni. Aki szereti, érdekli, stb., annak hajrá, olvassa rongyosra, áldásom rá – de az egyenesen dühít, hogy ahelyett, hogy olyasmit nyomnának a kezükbe, ami felkelti az érdeklődésüket és esetleg sűrűbben irányítja őket az Alexandra felé (ha csak az ifjúsági részleghez is – mi is ott kezdtük), szinte azonnal megutáltatják velük az egész mizériát, amint megtanulnak végre szótagolás nélkül olvasni. Csupán ezen traumatikus élmény, nem pedig az író miatt mondom: utáltam az Egri csillagokat.

Day 12 – A book you used to love but don’t anymore – Egy könyv, amit régen szerettem, de már nem: Wass Albert: Csillag az éjszakában
Wass Albertet elméletileg imádnom kellene. Minden logikus következtetés ehhez a konklúzióhoz vezet, de mégsem, mégsem, mégsem, valahogy nem megy. Amikor először olvastam a Csillag az éjszakában névvel fémjelzett vékony, puhakötéses könyvet, amely valójában a címben megemlítetten kívül még két teljes és két töredék drámát (igen, most színpadi értelemben) tartalmaz. Régen (2008-ban) nagyon szerettem a Tavaszi szél címűt, aztán mikor tavaly ismét kézbe vettem a kötetet, és olvasni kezdtem… hideg volt. Jéghideg, ami nem esett jól. Majd ha egy kicsit elhaladok a balomon terpeszkedő elolvasandó könyvhalommal, még egyszer próbálkozok, hátha. Ha nem, akkor vagy öt évet pihentetjük.

Day 13 – Your favourite writer – A kedvenc íróm: Stephen Fry
Jelen pillanatban legalábbis. A Stephen bácsi iránt érzett szeretetem ugyanis bevallottan inkább a tévés munkáinak és magának a személyiségének köszönhető, mintsem írói képességeinek.
Tételezzük fel, hogy egy regénynek három összetevője van: a történet, a karakterek és az, hogy mit tudott kihozni az író a nyelvből. Mr. Frynál az utóbbiak több mint rendben vannak és ötször öt csillagot érdemelnek, viszont maguk a cselekmények még egyszer sem töltöttek el olyan megelégedéssel, amilyennel eltölthettek volna. Mert a polgárpukkasztó epizódok be-berakása az egy dolog – örülök, hogy vannak, önmagukban jók is, de néha olyan érzésem támad olvasás közben, mintha az adott könyv nem is született volna másért, csak hogy legyen egy keret, amibe bepasszírozható annyi szexuális furcsaság, amennyit az író épp nem szégyell (és SF esetében ez SOK). A cselekmény pedig csak ezeknek szolgáltat hátteret.
Akárhogy is, így sem rosszak (csak épp annyira nem is jók) a Fry-könyvek storyline fronton, bár belegondolva az is lehet, hogy az elképesztő nyelvi játékok és a jól kitalált (és megírt) szereplők mellett rosszabbnak látszódik az a része a könyvnek, ami csak átlagos. Az mindenesetre biztos, hogy Stephen bácsi tönkretett számunkra néhány olyan alapvető fogalmat, mint a kenyérpirító, orgona vagy egyszerűen csak a lovak úgy általában… valamint a kockacukor és a vazelin, kézrátételes gyógyítás, stb. sem lesz már soha ugyanaz. Emellett viszont bevezetett a káromkodások eddig ismeretlen mélységeibe (a picsapacskerba!), a profi hazudozás rejtelmeibe, az angol bentlakásos iskolák és egyetemek világába, a lehengerlő cinizmus és szkepticizmus legsötétebb bugyraiba szócsövének egy ötvenes éveiben járó kiégett költőt használva. A lista végtelen. Ennél már csak a mi újszülött ragaszkodásunk a nagyobb „a britek legnagyobb kincse” iránt.
(Annyit azért még megjegyeznék halkan, hogy ha F. Scott Fitzgerald így folytatja, Stephennek félnie kell. Csak az a baj, hogy a dzsesszkorszak amerikai géniuszától még nem egészen egy könyvet olvastam csak, így tehát még nem ér véleményt formálnom róla. De ami késik, az jön.)

Day 14 – Favourite book of your favorite writer – A kedvenc könyvem a kedvenc írómtól: Stephen Fry: A víziló
Ez azért okozott egy kis fejtörést. Mindegyik Fry-könyv – mármint mind a három, amit volt már szerencsém olvasni – valamilyen szempontból jobb a másik kettőnél, másfelől viszont elmarad tőlük. A Hazudozó a legnyíltabb, azzal a könyvvel érezzük magunkat legközelebb a szerzőhöz, míg a Csináljunk történelmet messze a legösszeszedettebb, legkomolyabb, irodalmi szempontból a legjobban megírt regényének tartom (még mindig csak ebből a háromból, természetesen!), A víziló pedig… A vízilóban van a legtöbb Ted. Illetve csak abban szerepel Ted Wallace, és ezzel számomra az összes létező versenyt meg is nyeri. Mivel a korábbi, nagyszülőknél íródott posztokban már eleget ömlengtem róla, most nem fogok, de azt hadd emeljem meg a kalapomat Mr. Fry előtt ismét, mert azzal a karakterrel túllépte azt a határt, amit én az írói képességei korlátjának hittem. És most kivételesen nem arra gondolok, hogy Ted mennyire jó szereplő, hanem arra, hogy Stephen képes volt teljesen hiteles képet adni egy olyan figuráról, aki hiába jellegzetes alakja a saját társadalmának, saját magára nemhogy nem hasonlít, de szinte minden szempontból teljesen ellentéte. Meg – oké, aláírom – tényleg az egyik kedvenc karakterem, a cinikus, szkeptikus ötvenes/hatvanas, aki tabut dönget és osztja az észt, a szavakkal úgy bánik, mint janicsár a szablyával és úgy összességében is élvezhető, érdekes, szárazon – angolosan – humoros.
Továbbá a Leslie L. Lawrence-szel való közel sem elmélyült kapcsolatom miatt nekem a történet sem volt olyan vészesen kiszámítható. Az elején kissé lassú és unalmas, nos, az igen, de akkor meg Tedward úgyis tartotta bennem a lelket.
Egyetlen egy dolgot azonban muszáj leszögeznem: Orgonát. Sosem. Bocsátom. Meg.
SOHA.

Day 15 – Favorite male character – Kedvenc férfi szereplőm: Ted Wallace (Stephen Fry: A víziló)
Ha nem lett volna elég nyilvánvaló. További információ itt és itt. „Mindent összevetve abszolút antipatikus karakter, ezért kb. három mondat után a szívemhez is nőtt.”

Day 16 – Favorite female character – Kedvenc női szereplőm: Ruth (Josephine Hart: Gyűlöllek)
Ruth (akinek lusta vagyok megkeresni a vezetéknevét) egy elképesztő, leírhatatlan jelenség. Kívülről csillogóra polírozza magát, belül viszont még soha nem láttam – olvastam – olyan romlott, rohadt lelket, mint az övé. A lehető leghatározottabban kellene undorodnom tőle, de igazából nem tudom nem csodálni, annyira… Tényleg nem tudok mást mondani, mint hogy „elképesztő” és „leírhatatlan”, mert a szavak egyszerűen cserbenhagynak, ha róla van szó, annak ellenére is, hogy nő, és a női karaktereket a könyvek/filmek/sorozatok kilencven százalékában nagy ívben leszarom. (Rájöttem, hogy nem bírom a nőket – a tipikus „női archetípus” ugyanis szerintem egy nagy kalap szar, érdektelen, unalmas és körülbelül kétszer annyira könnyes és nyálas, mint szükséges volna. Márpedig a legtöbb női szereplő eszerint kerül megalkotásra, amivel már a leges legelső pillanatban el is van baszva az egész.) De Ruth más. Az a baj – illetve dehogy baj, csak dilemmát okoz számomra –, hogy nem „gonosz”, „alattomos”, „sunyi”, „rossz”, de nem is „kedves”, „jó”, „aranyos”… Sehová sem tartozik, de mégsem semleges. Nem normális, nem épelméjű, de mégsem őrült. Olyan ő nekem, mint Sherlock Holmesnak Irene Adler: a Nő, a megfejthetetlen, enigmatikus figura, aki képes volt túlszárnyalni valami olyasmiben, amiben nem hittem volna, hogy lehetséges, ezzel pedig elnyerte a csodálatomat egy életen át. Még Ruth-hoz való saját hozzáállásomat sem hiszem, hogy valaha maradéktalanul ki tudnám fejezni szavakkal, hát még magát a nőt. Egyet lehet tenni: el kell olvasni. Újra meg újra meg újra. (Bár ahhoz is egy bizonyos típusú elme szükségeltetik, mert az emberek többsége nem nagyon tudja felfogni, hogy hogy vagyok képes így tekinteni valakire, akitől ők nemes egyszerűséggel frászt kaptak.)

Day 17 – Favorite quote from your favorite book – A kedvenc idézetem a kedvenc könyvemből:
„Úgy neveznek, a Jobbos Költő. Tipikus seggmutogató szemtelenség. Csak mert nem helyeslem az akadémiai cosa nostra összes mézesmázos ortodoxiáját, csak mert benyalom a nemesi címet és az előkelő származást, csak mert tudom, mi a különbség a politika és a poétika között, csak mert tisztában vagyok nemzeti hovatartozásommal, csak mert szerintem Kipling nagyobb költő Poundnál (mely nézetet, csak megjegyzem, mostanság már a papucscipős akadémikusok is kezdik osztani), csak mert, röviden, saját agyam van a saját fejemben már ignorálnak és lenéznek. Bekaphatják. Bekaphatják mind. Nem is kell: bár bekapták mind, mint a torkosborz.”
Vagy, hogy ne csak Mr. Fry, hanem Mr. Fitzgerald is szerepet kapjon, szeretném felhívni a figyelmet Maury Noble-re az állomáson a Szépek és átkozottakban. Bemásolnám azt is szívesen, de három oldal hosszú…

Day 18 – A book that disappointed you – Egy könyv, amiben csalódtam – Patrick Cauvin: E=mc2 – szeretlek (E=mc2 mon amour)
Ez igazából egy elég vicces sztori, ha nem rólam szólna, talán még aranyosnak is lehetne nevezni. Még meglehetősen zsenge korú gyermekként naivan azt hittem, hogy az ifjúsági részlegben vannak a nekem való olvasmányok (haha), úgyhogy az Alexandrában ott keresgéltem magamnak… De semmi értelmeset nem találtam, legalábbis amíg meg nem láttam a fent megnevezett könyvet. A cím alapján egy kicsit kevésbé tűnt gagyinak mint a többi, úgyhogy végül őt hoztam haza. Aztán amikor beleolvastam eleinte csak nem annyira tetszett – már nem is emlékszem, miért –, aztán már egyáltalán nem tetszett, kb. negyven oldal után pedig nemes egyszerűséggel becsuktam, elraktam, és éveken keresztül duzzogva hagytam a faszba’ porosodni.
Bár most, hogy ezt írom, kedvem támadt előkapni és adni neki még egy esélyt, hátha…

Day 19 – Favorite book turned into a movie – Kedvenc könyvem, amit megfilmestettek – J. K. Rowling: Harry Potter sorozat
Van néhány olyan könyvem, amit megfilmesítettek, szóval tényleg nem jobb híjján esett a választásom a HP-ra. Ugyanis ez a nyolc film, ellentétben a Percy Jackson szenvedései és a Cirque du Crappy Freak nevezetű borzalmakkal, tényleg jó volt. Ha másokhoz viszonyítjuk őket, mindig bőven hozták a színvonalat, még akkor is, ha néha a HP-univerzum elvárásaihoz képest voltak is hullámvölgyei a készítőknek. Látványilag például mindig kifogástalanok voltak, tökéletesen hívták életre a könyvekben lefestett világot anélkül, hogy (nagyon) hollywoodizálódott és ezáltal csorbult volna bármi is. A színészekkel nem minden esetben vagyok száz százalékig kibékülve mondjuk, de ezt szépíti az itt-ott félelmetesen tökéletes castingos munka. De ha ezek nem is lennének mind igazak – a Halál ereklyéi második része önmagában megnyeri ezt a kategóriát a Harry Potternek.

Day 20 – Favorite romance book – Kedvenc romantikus könyvem – John Mortimer: Őszintén szólva (Quite Honestly)
Ezt is már vagy két-három éve olvastam utoljára, úgyhogy – őszintén szólva – csak arra emlékszem az egészből, hogy pozitív nyomot hagyott bennem. És volt benne egy naiv hősnő, aki a végén összejött a BAMF férfifőszereplővel. Ez így persze elég gázul hangzik, elég semmitmondó, de ha valamit mégis elárul, az csak a sablonosság. Nem akarok hülyeséget mondani, de úgy emlékszem, hogy a lányt Lucynek hívják, és egy szép napon, ahogy apuci hatalmas halom pénzén csücsül, rájön, hogy szeretne visszaadni valamennyit mindabból a jóból, amit a sorstól kapott – nagy buzgóságában pedig egy a börtönből frissen szabadult férfi (aki véletlenül épp egy dögös pasi, igazi macsó, miközben imádnivalóan kedves és érző lélek) mellett köt ki, akinek a társadalomba való visszailleszkedésben kellene segítenie. Nos, mondanom sem kell, a rehabilitáció kissé döcögősen megy, de aztán szerencsére mindkét fél részéről megelégedéssel zárul. Sőt…

Day 21 – Favorite book from your childhood – Kedvenc könyvem a gyerekkoromból – Dániel Anna: Az együttes
Érdekes egy dolog ez Az együttes. Csíkos könyv, tehát elméletileg ifjúsági, ennek ellenére számomra hihetetlenül felnőttes az egész. Tinédzserekről szól, az igaz. Régi – még azokból az időkből való, amikor 20 Ft-ba került a könyv, és az akkori mércével mérve így elég borsos volt az ára. 1983 van beleírva, és olyan régi, édeskés szocializmusszaga van. Nem, nem metaforikusan – szó szerint. Ismeritek ez a fura, egyszerre finom és undorító szagot, ami a harminc évvel ezelőtti dolgokat átjárja? A lapjai a sárgaság állapotát rég maguk mögött hagyva most egy kis barnás rásegítéssel lassan már a Griffendél skarlátszínére törnek.
Egy maroknyi nyolcvanas évekbeli tiniről szól a történet, közülük mindenkinek megvan a saját problémája – idióta tesók és/vagy szülők, akik válnak vagy dobbantanak, vagy más egyebet tesznek – mindegy, a lényeg az, hogy ivadékaik életét nehezítik meg vele. Közben viszont zajlik a skacok élete is a suliban és azon kívül is, ugyanis a kis társaság nagy fába vágja a fejszéjét.
Lényeg, ami a lényeg: annak ellenére, amit az előző mondat sugall, nem nevezném vidámnak. Egyáltalán nem. A szó, ami eszembe jut róla, az „erőteljes”. A hátuljába az van írva, hogy tizennégy éven felülieknek való, és – most már tudom, hogy – mélységesen igazuk is volt azoknak, akik ezt a korhatárt találták ki neki. Lehet, hogy csak azért éreztem úgy, mert kicsi voltam, amikor először (és másodszor és negyedszer és tizedszer…) elolvastam, de ez a kis kétszázharminc oldalas úgy ment át rajtam, mint egy úthenger a súlyával és a mondanivalójával. Két jelenet van, amit most ki akarok emelni.
Az egyik, amikor (őőő, hogy is hívják?) Árpi rájön, hogy… nos, ne spoilerezzünk, szóval Árpi rájön, hogy az apja mit csinált a tévével és miért. Gyönyörűen megírt „a padon ülve elszívok egy cigit és keresztülmegyek az elfogadás öt szakaszán” (tudjátok, ez a „tagadás, düh, depresszió, alkudozás, belenyugvás” cucc) jelenet, ami egy kicsit maga alá gyűrt. Valamiért annyira átérzed az egészet, hogy amikor Árpi borzasztó ideges, akkor te is a fogadat csikorgatva szorítod a könyvet úgy, hogy elfehéredik az ujjad, aztán vele együtt süppedsz a depresszió tompa ürességébe.

A másik kedvencem a koncert. Az valami elképesztő, egyetlen egyszer sem sikerült úgy elolvasni, hogy ne lettem volna tiszta libabőr tőle. Tudjátok, vannak azok az alkalmak – jellemzően egy buliban vagy, mint itt, mondjuk egy koncerten –, amikor már majdhogynem testen kívüli az élmény, amikor a zene és a tömeg eksztázisba ejt, és hirtelen az életed olyan egyszerű és világos, mint a napfény. Dániel Annának valahogy sikerült elkapnia ezt a pillanatot, nehogy egyszer, de mindjárt ötször – vagyis öt különböző ember szemén keresztül. Az egész gyerekkorom egyik leg… hátborzongatóbb élménye. Pozitív értelemben.
További vázlatpont lehet még a plusz oldalon, hogy annak ellenére, hogy Magyarországon játszódik (amit általában nem szeretek – vagy -ünk?), az egész annyira egy más és ismeretlen világ, hogy már-már élvezetes felfedezni, mint valami kuriózumot. Mintha egy kihaltnak hitt állatfaj egy példánya egyszer csak megjelenne a hátsókertben.
Imádom. És csak hogy átérezzétek, mennyire jónak tartom és a csíkosoknál messze magasabb rendűnek: már gondolkozom egy ideje azon, hogy oda kellene adom Norcinak.
(Olyan régi, hogy még a QI-ból megismert hallucinogén gombák is tenyészhetnek benne, ha van egy kis szerencsénk, haha.)

Day 22 – Favorite book you own – A kedvencem a birtokomban lévő könyvek közül – Hugh Laurie: The Gun Seller (A balek)
Leginkább azért, mert Annától kaptam. Aztán egy kicsit azért is, mert tetszik a borítójának a színe. És mert angol, eredeti nyelvű, tehát nem gányolta össze az a híresen inkompetens fordító.
De legeslegfőképp azért, mert akkor nagyon-nagyon sokat jelentett nekem, mára pedig a lángoló érzéseim iránta kissé megszelídültek, így most már olyan, mintha a legrégebbi barátom lenne. Kicsit olyasfajta szeretettel tekintek rá, mint amilyennel a nagymama tekint a nagyapára mikor már a negyvenedik házassági évfordulón is túlvannak.
És – természetesen – baromi jó érzés egy ilyen relikviát kartávolságon belül tudni. Ha csak ránézek, elmosolyodom.

Day 23 – A book you wanted to read for a long time but still haven’t – Egy könyv, amit már régóta el akarok olvasni – Kertész Imre: Sorstalanság
Egészen pontosan 2009 januárja óta. Akkor még úgy éreztem, hogy egy kicsit érnem kell hozzá, most pedig egyszerűen nem fér bele az időmbe. Mindig bevág elé valami. De nem baj – ami késik, az jön.

Day 24 – A book that you wish more people would’ve read – Egy könyv, amit jó lenne, ha többen elolvasnának – Stephen Fry könyvei
Mert ennek a társadalomnak szüksége van arra, hogy a Mester nyelvhasználata pallérozza elméjüket, ahogyan arra is, hogy ezzel egy időben könyvenként három-négyszer gyomorszájon rúgja az erkölcsi normáikat, ezzel azok újragondolására késztetve mindenkit. Ha értitek, mire gondolok.
(Elég buta, prűd és álszent ahhoz ez az ország, hogy ne ártson még egy kicsit több Mr. Fryból.)

Day 25 – A character who you can relate to the most – Az a karakter, akire a legjobban hasonlítok – Anthony Patch (Szépek és átkozottak)
A jelen pillanatban olvasott könyvemből, azt hiszem, Antonyra hasonlítok a leginkább.* Most nem fogom elkezdeni boncolgatni se a saját személyiségemet, se az övét, de amikor először megláttam ezt a kategóriát, ő jutott eszembe (lehet, hogy azért, mert a másik kezemben a Szépek és átkozottakat tartottam a Day 17-nél bemutatott idézetnél kinyitva?).
De azért még érdekességként elmesélem, hogy hetedikes koromban szent meggyőződésem volt, hogy Perselus Piton és Hermione Granger személyiségeinek szerelemgyereke vagyok. És ha belegondolok, nem alaptalanul.

*Edit: A teljes regény elolvasása után viszont úgy érzem, fontos hozzátennem, hogy a második könyv végéig. Maximum. Utána a kedves Anthony kissé kifordul magából.

Day 26 – A book that changed your opinion about something – Egy könyv, ami megváltoztatta a véleményemet valamiről - … Minden egyes könyv, amit valaha olvastam?
Válasszak egy könyvet, ami belepiszkált egy kicsit a gondolkodásmódomba? Ennek a kérésnek nem nagyon tudok eleget tenni. Tudniillik, nagyon ritkán olvasok dolgokat véletlenszerűen. Amit a kezembe veszek, annak rendszerint oka, vagyis inkább vonatkozása van. Azért akarom a karmaim közé kaparintani, mert 1) olyasvalaki írta, akinek a munkásságát valahonnan ismerem és kedvelem 2) olyasmiről írták, amit ismerek és kedvelek 3) valamilyen távoli, nyakatekert kapcsolat fűzi valakihez vagy valamihez, amit ismerek és kedvelek, és eléggé érdekesnek hangzik a tartalma ahhoz, hogy úgy gondoljam, megér egy próbát. Nem mondanám, hogy az ilyenek megváltoztatják a véleményemet – sokkal inkább valók arra, hogy elmélyítsék mind a tudásomat az adott témában, mind az érzelmi köteléket, ami ahhoz fűz, amiről olvastam. Szóval attól függően, melyik végéről nézzük, vagy minden egyes könyv vagy egyetlen könyv sem változtatta meg a véleményemet. (Legalábbis nem számottevően.)

Day 27 – The most surprising plot twist or ending – A legmeglepőbb csavar egy történetben / befejezés – Rick Riordan: Szörnyek tengere (The Sea of Monsters)
Az utolsó helyen, ahol számítottam volna rá – nevezetesen Rick Riordan Percy Jackson-sorozatának második kötetében – ért eddigi életem legváratlanabb meglepetése. Őszinte leszek: a drága író körülbelül kétszáz oldalon keresztül altatott idegesítően kiszámítható „fordulatokkal”, amelyeken csak tovább rontott a főszereplők inkompetenciája (ezt úgy utálom egyébként: csak mert ún. „ifjúsági irodalom”-ról van szó, amelynek főszereplői tizenévesek, miért kell hülyének is lenniük? Nem minden tinédzser idióta, könyörgöm!), majd az utolsó harminc oldalon úgy megcsavarta, hogy leesett az állam és a szekrény alá gurult. Körülbelül annyi bemelegítéssel és átvezetéssel, amennyivel én odabasztam az előző kijelentést a mondat végére.
A dolog minőségét most nem szeretném értékelni, de nem is ez volt a megadott feladat, úgyhogy legyen elég annyi, hogy meglepni mindenképpen meglepett a dologgal Riordan.

Day 28 – Favourite title – Kedvenc könyvcím – P. G. Wodehouse: Aunts Aren’t Gentlemen (A nénikém nem talpig úrinő)
Hát ehhez nem nagyon akad hozzáfűznivalóm. Tetszik és kész, még a fordítást sem tolták el olyan nagyon. És egyébként egy édes, hangulatos kis regény, mint a Jeeves-sorozat összes tagja egyébként.

Day 29 – A book everyone hated but you liked – Egy könyv, amit mindenki utált, de én szerettem – Robotos Imre: Az igazi Csinszka
A mindenki alatt igazából jelen esetben csak egy ember értendő, de nem baj, úgy gondolom, a jelenség általános lenne, ha több embernek mutogatnám. Robotos Imre könyvét az egyszerű átlagolvasó két ok miatt is utálhatja: egyrészt nem túl hízelgő képet fest Boncza Bertáról (és rámutat néhány gyengébb pontra a már-már ikonná vált Ady mester személyiségében is), az viszont, hogy pontosan melyek is ezek, kicsit nehéz felfogni a meglehetősen tudományos nyelvezet miatt. Szóval úgy mindent összevetve nem éppen az a populáris típus, de érdekes módon nyolcadikos koromban képes voltam eléggé összeszedni magamat ahhoz, hogy év végén, május-június környékén minden töri- és osztályfőnöki órát – no meg ha úgy adódott, mást is – azzal töltsek, hogy a pad alatt próbálom felfogni a hosszú, szakszavakkal teletűzdelt oldalakat. Egyébiránt persze az sem mellékes, hogy tetszett a könyv – kicsit már akkor is gyanús volt nekem ez a Csinszka gyerek, amikor irodalomból vettük (mindig is Léda-párti voltam, de ezzel szerintem vagyunk így egy páran), úgyhogy nem ért nagy érzelmi megrázkódtatásként az, hogy Robotos felvetette a lehetőségét annak, hogy nem volt minden rendben az Ady házaspár háza táján se a kezdetekkor, se a vég eljövetelével, se a kettő között. Kissé talán kőszívűnek és kesernyésnek hathat a könyv, főleg ha az ember örömét leli a Csinszka-versek alapján feltételezhető bensőséges, szeretetteljes kapcsolat illúziójában való tobzódásban, de egyébként szerintem semmi baj sincs vele.

Day 30 – Your favorite book of all time – Minden idők kedvenc könyve – F. Scott Fitzgerald: Szépek és átkozottak (The Beautiful and Damned)
(Félig-meddig csak azért, hogy ne megint A víziló legyen, de amúgy is.) Huh… Nos, mire a kihívás végére értem – három hét és egy nap, illetve már kettő, mivel éjfél után járunk – csak sikerült eléggé megemberelnem magamat ahhoz, hogy felvállalhatatlanul hosszú idő után végre kiolvassam Fitzgerald művét. Maga a közel hatszáz oldalas regény három könyvre tagolódik, amelyek közül egyértelműen az első volt a kedvencem, a második volt a második, a harmadikról viszont, őszintén mondom, egyetlen szó jut eszembe, az pedig a „terrifying”. Eléggé érdekes – nem épp a szó legpozitívabb értelmében – lelkiállapotba kerültem, amikor a végén, a legeslegvégén kiderült, hogy miért is van a borítójára nyomtatva az, hogy „a zsákmány felfalja a győzőt”, miért hangsúlyozzák az ismertetőben és minden más felületen, ahol csak lehetséges. Kissé megrázó volt, számomra legalábbis mindenféleképp.
Az első világháború előtt, alatt és után élő New York-i arisztokrata fiatalok élete egyértelműen tetszetős volt már önmagáért is, de Fitzgerald minden egyes mondatra kiterjedő precíz, mégis légies és élvezhető költőiségével kombinálva egyszerűen levett a lábamról. Amikor Gloria és Anthony összeházasodtak, némileg vesztett a varázsából a történet, de az első könyv által teremtett atmoszféra még elő-előbukkant az együttélés miatt a fiatalok feje fölött összegyűlt sötét felhők közül. A harmadik könyv viszont végleg a földre, a sárba löki az olvasót, és az utolsó oldalak még egy kicsit meg is rugdossák az embert.
Úgy értem, az író olyan elképesztően jó munkát végzett a borzasztó szájízű dolgok megírásánál is, hogy szabályosan hányingerem volt a végén. Az pedig, be kell vallani, nem semmi, ha egy könyv képes ilyen fiziológiai reakciót kiváltani az emberből.

És most – épp ahogy leütöm az Entert, amely átviszi ezt a bekezdést a kilencedik oldalra a Wordben – végre vagy máris, mindenki döntse el maga, a fenekére néztem a 30 napos könyvkihívásnak, és lassan, de biztosan sikerült is kiürítenem a poharamat. Köszönöm mindenkinek, aki képes volt végigszenvedni velem ezt a több mint hatezer-kilencszáz szót, ami – most már biztosan – több bejegyzésre szétszedve kerül majd fel a világhálóra. Ha úgy érzed, van mondanivalód, kommentdoboz a szokásos helyen; ha csak simán tetszett a dolog, a lájk gomb is rendelkezésre áll (a buzeráns Facebook-fejlesztők hitelesítéshez kötik most már a lájkolást, úgyhogy nem tudtam berakni); ha pedig véletlenül ennek a kis szösszenetnek köszönhetően kedvet kapsz a kihíváshoz, szívesen fogadom a linket a te listádhoz is.

Ennyi voltam.

2011. július 23 és augusztus 15 között

Parce que nous l'aimons.

There's nothing for you here.*

Rászántam magam - igen, megint. Visszatelepültünk Freeblogra. Még csak a százhuszadik alkalom, szóval egyáltalán nem unalmas a procedúra. Kicsit több mint egy év telt el az ominózus harakiri óta, úgyhogy éppen itt volt az ideje, hogy abbahagyjam a sebeim nyalogatását és visszatérjek egy rendes blogszolgáltatóhoz. Félreértés ne essék - a G-Portál sokat fejlődött e tekintetben az elmúlt másfél-két évben, de a címkék és kategóriák hiánya még mindig léleksajdító hatással van az emberre, aki időről-időre visszavágyik a GP sötét középkorából a Freeblog dicső újkorába.

Ez itt nem valami rendes blogzás lesz, csupán egy eligazító poszt, hogy a régi-új szolgáltatóval is mindenkinek minden simán menjen. Szóval...

1. Mi van az URL-lel?

Amint arra emlékezhetnek azok, akik már öreg tengerészek a MYPOEMS hajóján, hogy amíg a G-Portálon a mypoems.try.hu URL keretként funkcionált (akármire kattintottál, mindig azt láttad fent kiírva webcímnek, hogy http://www.mypoems.try.hu), amikor Freeblogon vagyok, mindig átállítom átirányításra. Ezt azt jelenti, hogy ha beírod a böngésződbe, erre a blogra hoz ugyan, de út közben átíródik cím a böngészősávban - jelent esetben arra, hogy cripplesunited.freeblog.hu.

Attól függetlenül, hogy rajtam kívül egy héttel ezelőttig senki nem találkozott még vele, ez az URL nem új keletű dolog. Meg van már egy ideje - egész pontosan a harakiri óta, amikor is - attól függetlenül, hogy nem használtam - csináltam egy másik Freeblogot. Különösebb célja nem volt, csak hogy legyen egy hely, ami tárhelyként funkcionál. A cím, "Cripples United", igazából egy kissé az akkori szenvedélyemhez, a House-hoz kapcsolódik, de már akkor is éreztem, és most is úgy gondolom, hogy megvan a saját bája. Behatárolhatatlan és megmagyarázhatatlan ugyan, de megvan neki.

2. Pár szó a designról

Egy felismerhetetlenségig összekaristolt gyári sablonról beszélünk, ami így önmagában nem is szolgáltat érdeklődésre okot. Ami viszont megéri, hogy néhány mondatot fecséreljek rá el, az a fejléc, ami a skóciai Charlestownban készült fotó ide-oda szerkesztgetésével keletkezett. A kép innen valósi, egyészen pontosan a Skócia szekcióból - érdemes vetni egy fél pillantást rá, ugyanis a fejlettebb esztétikai érzékkel rendelkező egyéneknek én magam garantálom a szemgazmust tíz-húsz kép után. Csodálatos dolgok léteznek ám a Földön.

3. Kommenthuszárkodás

Ez egy rövid gondolat lesz - gyakorlatilag minden ugyanúgy van, mint GP-n. Regisztrálni ugyan nem szükséges hozzá sehol, de csak úgy mondom, hogy bármit törölhetek/letilthatok/stb., amit nem megfelelőnek találok. ("Nem megfelelő" alatt persze nem azt értem, hogyha nem egyezik a véleményed az enyémmel, hanem azt, ha úgy viselkedsz, mint egy fasz.)

4. Mi lesz a másik oldallal és az ottani posztokkal?

Maradnak. "Archívum" címszóval hagyok (szinte) mindent úgy, ahogy van, kivéve a baloldali menüsor egy-két elemét és a designt - a legtöbbeteknek valószínűleg megkönnyebbülés lesz hallani, hogy jelent pillanatban feltett szándékom hanyagolni azt a jó szokásomat, hogy Cumberbatchre építem fel az egész blog kinézetét. Attól függetlenül, hogy én speciel imádom bámulni a fejét, tudom, hogy ez az olvasóim többségére nem igaz.

5. Időjárás-előrejelzés

Végül, de igazából elsősorban íme egy kis ízelítő az augusztus végén-szeptember elején várható kínálatból:

• 30 DAY BOOK CHALLANGE - a harminc napos kihívás összesen hatezer-hétszáz szóban, részletekben feltöltve. (Még nem tudom, hogy naponta egy vagy csoportosan, majd meglátom.)
• DYLAN VS JIMMY - legújabb mániám ötletem: a két stand-up ikon összevetése cseppet sem kompetitív módon. (Na jó, talán egy picikét.)

Egyelőre ennyi. A jobbra látható (már ismerős chat alatti ismerős) Twitter widgeten keresztül naponta többször is kaphattok helyzetjelentést száznegyven karakterben (ha valaki ennyire megszállott). Anyway, see you soon.

______________________________

*The League of Gentlemen - nem kell persze szó szerint venni, szívesen látlak. :)